Nem vagy szolga, hanem fiú

A

z Úr népe elé tárja a valóságot a próféta által (Ez 23,36-49). Azonban annyira meg vannak győződve életük és tetteik helyességéről, hogy nem akarnak szembesülni a valósággal. Önigazult lett a nép, a vallásosság az élő kapcsolat helyére lépett, és ez nekik elég. Ezt látni ma is, vallást csináltunk az Úr Jézus követéséből. Már nem Őt szeretjük, keressük, nem Érte vagyunk jelen az alkalmon. De az Úr szól, szembesíteni akar életünkkel, azt akarja, hogy meglássuk, mennyire rossz úton járunk. De vajon szembesülünk-e szívünkkel? Készek vagyunk-e kimondani: igazad van, Uram?

Ezek az emberek is jártak istentiszteletre, a törvény előírásait megtartották, de nem volt kapcsolatuk Istennel. Mindent a maguk érdekében tettek. Mindenért vártak valamit Istentől. Micsoda kísértés ez, nem az Úrért megyünk alkalomra, nem Neki adunk, amikor adakozunk, mert mindezért elvárásaink vannak. Tettem valamit, várok valamit, és ha nem kapom meg, odalesz a békességem, duzzogok, mint az idősebbik fiú. Olyan jó lenne meglátni, és kérjük a Szentlélek Istent, hogy láttassa meg velünk, hogy nem az a lényeg, hol vagyok, hanem, hogy kivel vagyok. Az Úrral vagyok-e az alkalmakon és a mindennapokban? Őérte élek, örömmel szolgálom, mert Vele lenni, közelségét megtapasztalni, Hozzá tartozni mindennél jobb?

Júda népe nem igazán ismerte Istenét. Ezért kereste a pótmegoldást, a biztosítékot. Ha atyáink Istene nem segítene meg, vagy nem volna elég hatalma, akkor majd megsegítenek más népek istenei, a bálványok. Ez az igerész azonban világossá teszi a különbséget a vallásosság és az élő hit között. A vallásosság mindig kér, egyre több dolgot vár el tőlünk, és minél többet áldozunk, annál bizonytalanabbak leszünk. Így azután egyre jobban eltávolodunk az Úrtól, és egyre mélyebbre csúszva olyat is megteszünk, ami utálatos Isten előtt, amit Ő egyáltalán nem kért. Gyermekáldozatot is bemutattak a bálványoknak, és ez utálatos Isten előtt. Meg kell tapasztalniuk, hogy ez sem segít. Egyedül Isten segíthet rajtunk. Ehhez azonban nincs szükség áldozatokra, csak őszinte keresésre. Arra, hogy végre Őt keressem, Őt akarjam megismerni. Ne azt figyeljem, mit kaphatok Tőle, hanem kérjem, hogy szólítson meg, vegyen körül szeretetével, kegyelmével. És Ő ezt megadja, Jézus Krisztusért. Ő mindent elrendezett a kereszten, nekünk csak jönni kell szomjas, vágyakozó szívvel.

Jó hírt olvasunk: eljött a Megváltó, a Szabadító (Gal 4,1-7). Nem kell már rabszolgaként élni. Szabadok lehetünk, szabadok! De valóban azok vagyunk már? Tényleg éltünk a lehetőséggel, és odafordultunk a Szabadítóhoz, hogy engedjen ki minket börtönünkből? Mert a rabság azt jelenti, hogy nem én határozom meg életem menetét, nem én döntök, mit tegyek, hanem valaki vagy valami más. Ha így van, akkor még rab vagyok, és az ördög kemény rabszolgatartó, nem enged moccanni, csak azt tehetem, amit megenged. Sőt, olyan ügyesen csinálja, hogy a ránk kényszerített életformát, a bűn szolgálatát jónak tünteti fel. Ízlésesen tálalja, és bizony, mi élünk vele.

Bármi szorongat, kényszerít, hogy megtegyem, akkor még rab vagyok. Ha valamit muszáj megtenni, ha fel kell venni a poharat, meg kell nézni egy filmet, vásárolni kell, nem vagyok szabad. Mindez akkor látszik, ha mégsem teszem, és akkor elveszítem a békességem, mert hiányzik, mert nem tudok nélküle létezni. Rab vagyok, ha a vágyak, szenvedélyek parancsa miatt inkább az istentiszteletről mondok le. Hányan vannak, akik mások elvárása miatt inkább az Úrral való kapcsolatról mondanak le. Amikor valamit Isten helyére teszünk, ott baj van, ott már csak formalitás a hit.

Eljött az idő teljessége. Isten elküldte Fiát. Ez a legnagyobb hír, amit hallhatunk. Isten látja, hogy nem boldogulunk a rabtartóval, ezért elküldte Fiát. Személyesen eljött hozzánk, ebbe a földi világba, Ő is itt élt, tudja, mit jelent emberi testben létezni. Ismeri problémáinkat, ezért bizalommal fordulhatunk Hozzá. Azt kéri, kövessük, és Vele együtt induljunk dolgainkra. Soha ne egyedül menjünk, engedjük, hogy fogja a kezünket.

Jézus által Isten gyermekei lehetünk. Fiak, akik már úgy szólíthatják meg Istent: Atyám! Ennél nagyobb ajándékra nincs szükség. Isten Atyám lett Jézusban. Mindezt azért adta nekünk, mert egy ilyen kapcsolatra szükségünk van. Atya nélkül, a Hozzá való tartozás nélkül magányosan kóborlunk a világban. Persze, vannak lázadók, akiknek nem kell az Atya, esetleg csak a vagyona. De annyi élet bizonyította, hogy Isten nélkül nagyon elrontjuk a dolgokat. Olyan jó, hogy az Atya kapuja ma is nyitva van. Még most is beléphetünk rajta.

Sátán vissza akar kényszeríteni a rabszolgaságba, azonban ellentmondhatunk. Mondhatjuk: távozz, sátán, mert már nem vagyok szolga. Nekem te nem parancsolhatsz, mert Isten gyermeke vagyok. Van Atyám, akihez mindig mehetek. Van rám ideje, kész velem beszélgetni, megosztja velem a gondolatait, elmondja napi tervét, és nem így szól: most már csináld magad; hanem: kövess engem, vagyis menjünk együtt!

 A BÖRTÖNÖMNEK ZÁRÁT

1.  

A börtönömnek zárát az Úr nyitotta ki,

A békességem árát az Úr fizette ki.

Hadd zengjen hát az ének az Ő nagy, szent nevének:

Dicsőség Őneki, Dicsőség Őneki!

2.  

Az Úr az élet kútját fogyni nem engedi,

A lábaimnak útját az Úr egyengeti.

Hadd zengjen hát az ének az Ő nagy, szent nevének:

Dicsőség Őneki, Dicsőség Őneki!

3.  

A szívem nincs már szennyben, az Úr emelte ki,

A helyemet a mennyben az Úr rendelte ki.

Hadd zengjen hát az ének az Ő nagy, szent nevének:

Dicsőség Őneki, Dicsőség Őneki!

Isten áldásával.