Gúny

A

z Úr munkálkodik, egyik csapás érkezik a másik után, amik által bizonyságot tesz az egyiptomiak előtt hatalmáról (2Móz 9,1-35). Már a mágusok utánozni sem képesek a jeleket, sőt, vannak köztük, akik Isten hatalmát ismerik fel az egyre súlyosabb csapások mögött. Azonban érdemi változás nem történik, a fáraó szíve továbbra is konok marad, nem engedi el a népet. Mindig csak a baj enyhítése, a csapások megszűnése érdekében igérget, amikor elmúlik a veszedelem, elfelejti szavát. Az Úr ma is jelez, de a mai ember szíve is kemény, a bajban ugyan kiált, de amikor múlik a baj, minden marad a régiben. Mindebből láthatjuk, milyen nehezen adja fel gőgjét az ember, sok fáradságába kerül Istennek, mire alázattal leborulunk Előtte. Az ember olyan nehezen változik, nem akarja átadni élete kormányzását Istennek. Nagy türelemre volt szüksége Mózesnek és a népnek is, hiszen azt gondolták, azonnal szabadok lesznek, ám nem így történt. Tudunk-e hittel és türelemmel várni az Úrra, amikor nem olyan gyorsan változnak a dolgok, mint ahogy azt reméltük?

Csodálatos az Úr, megoltalmazza az övéit, mivel a csapások elkerülik Gósen földjét. Micsoda bizonyságtétel is ez, Isten népe kimarad, és ez világos jelzés az Úr hatalmáról. Ezt már nem lehet véletlen kategóriába söpörni. Egyben felszólítás is a megtérésre. Mert ezeknek a jeleknek a célja, hogy az egyiptomi emberek megismerjék Istent, meghódoljanak Előtte. Isten az egyiptomiakat is szereti, keresi őket, és meg akarja szabadítani a hamis istenektől. Így keres minket is, jelez, ami által leleplezi a bálványokat előttünk. Gyengéden szól, és kéri: fordulj hozzám, higgy bennem és bízd rám magad.

Az Úr nem elpusztítani akarja a fáraót és népét, hanem engedelmességre késztetni. Az a cél, hogy felismerje, hogy Izráel Istene az Úr, és egyúttal kimondja: én nem vagyok Isten. Előre szól az Úr, és aki komolyan veszi, az elkerüli a hatalmas és puszító jégesőt. De nem mindenki hisz Mózesnek, mint ahogy ma is sokan nem hisznek mindannak, amit Isten az igében kijelentett. Hiszem-e, hogy amit Isten mond, az megtörténik, és úgy megy végbe, ahogyan azt mondta? Azért szól, hogy rádöbbenjünk vétkeinkre, Hozzá forduljunk, és segítséget kérjünk Tőle. Ez a lényeg, segítséget kérni az Úrtól, mert mi képtelenek vagyunk megváltozni. Az örökölt természetünket csakis az Úr kegyelme képes újjáteremteni. Új szívre van szükségünk, és Ő ezt Jézusban kínálja nekünk.

Az eredmény érdekében még a bűnbánatot is el lehet játszani, ezt tette a fáraó. Most sem gondolja igazán komolyan, csak a népnek szól a bűnbánata, hadd lássák, rajta nem múlik, ő mindent megtesz, így egyedül Mózes az oka mindennek. Olyan könnyen másra hárítjuk a felelősséget, ahelyett, hogy szembenéznénk vele, és kimondanánk: miattam lett mindez. Amikor ezt meglátjuk, az Úr kiemel, és új lehetőséget ad. Vele indulhatunk, és az meglátszik az élet minőségében.

Isten országáról szólt a példázat, megláttuk működésének lényegét, ami nem más, mint a kegyelem (Mt 20,17-19).  Ezt az országot a kegyelem élteti és működteti. Mennyire más ez a világ, mint a mi világunk, nem az anyagi előnyök vannak a középpontban, hanem Isten bűnbocsátó kegyelme. A kegyelem azt jelenti, hogy van újrakezdés, tiszta lappal kezdhetünk, mert Isten eltörli a bűneinket, mint felleget. Gondoljuk végig, hogy látszik-e ma a kegyelem az egyház működése által?  Látszik-e Isten országa körülöttünk? Ragyog-e a világosság a világ fekete egén?

Miközben a tanítványok még a példázaton merengenek, csodálkoznak, hogy a Gazda az utolsóknak is annyit ad, mint az elsőknek, a Király elmondja, mibe is kerül mindez Neki. Ismét haláláról szól, és ezzel rámutat: Ő fizeti az adósságunkat.

Külön maga mellé vette a tanítványokat, félrevonta őket a világból. Miért? Mert még mindig nem látnak tisztán, inkább a világ véleménye hat rájuk, mintsem az, amit Jézustól hallottak. Az Úr minket is félrevon, mert szükségünk van arra, hogy tanítson bennünket és Ráhangolódjunk akaratára. Engedjük, hogy félrevonjon a zajból, a rohanásból, és engedjük szívünkig hatolni az igét. 

A tanítványok addig egyetértettek Jézussal, hogy felmegyünk Jeruzsálembe, ezt várták már. De a folytatást nem úgy gondolták, ahogyan arról Jézus beszél. Egészen más elképzelésük volt a továbbiakról. Ők hatalomban, uralkodásban, jólétben gondolkoztak. Pont azért vette őket maga mellé, hogy Őhozzá igazítsák gondolatikat is. Nagyon fontos, hogy mindenben az Úrhoz igazodjunk. Ne a saját elképzelésünkhöz ragaszkodjunk, hanem figyeljünk Rá.

Jeruzsálemben nem uralkodás, hanem szenvedés következik. Jézus útja a keresztre vezet. Isten országának Királya életét adja az Övéiért. Ő ilyen Király, nem az alattvalóit sanyargatja, nem életüket veszélyezteti, hanem a sajátja által menti meg őket.

Isten Fiát átadják a pogányoknak, kigúnyolják és keresztre feszítik. A mindenkori tanítványoknak is számítani kell a kigúnyolásra, de csak akkor lesz benne részünk, ha Jézus egyszerű, alázatos útját követjük. Ha a világhoz igazodunk, lemarad a gúny és a szenvedés. Mintha ma ezt az utat keresnénk, nem akarunk gúny tárgya lenni, ezért simulunk a világhoz. Mert aki ma is Jézus életformáját követi, azt kinevetik, megvetik. 

Az Úr azonban beszél feltámadásáról, mert meg lehet Őt ölni, de nem lehet elpusztítani. Az Élet elpusztíthatatlan, győztes. És aki Benne hisz és Őt követi, győztes életet élhet Vele.

Ki Istenének átad mindent

1. Ki Istenének átad mindent, Bizalmát csak beléveti, :/: Azt csudaképpen őrzi itt lent,

Ínség, baj közt is élteti. Ki mindent szent kezébe tett, Az nem fövényre épített.

2. A súlyos gondok mit használnak, A sóhaj, sok jajszó mit ér, :/: Ha sebeink még job -

ban fájnak S mindennap kínunk visszatér? Így terhünk egyre súlyosabb, Ha lelkünk bú-

nak helyet ad.

3. Csak légy egy kissé áldott csendben: Magadban békességre lelsz, :/: Az Úr rendelte

kegyelemben Örök, bölcs célnak megfelelsz. Ki elválasztá életünk, Jól tudja, hogy mi

kell nekünk.

4. Zengj hát az Úrnak s járd az utat, Mit éppen néked Ő adott; :/: A mennyből gazdag ál-

dást juttat S majd Jézus ád szép, új napot. Ki Benne bízik és remél, Az mindörökké Vé-

le él.

Isten áldásával.