Van maradék

A

 fogságból való szabadulás utáni korból visszatértünk az Egyiptomból való szabadulás, a pusztai vándorlás idejébe (4Móz 1,1-2,34). Egy éve hagyták el az Úr kegyelme szabadítása által a fáraók földjét, a  rabszolgaságot Izráel fiai. Azonban ebben az egy esztendőben is sok minden történt, felragyogott előttük Isten hatalma, népe iránti buzgó szeretete. Mert ez árad felénk, Isten nagyon szereti népét, mindent megtesz értük. Hatalmas kézzel törte le a rabláncot kezeikről, kettéválasztotta a tengert, majd hordozta és táplálta őket. Isten soha nem hagyja magára népét, nemcsak megszabadít, hanem megtart a szabadításban, majd tovább vezet. És ezen van a hangsúly, tovább kell menni, nincs leparkolás a Vörös-tenger partján, hanem tovább kell menni a növekedés útján.

A növekedés eszköze a törvény, Isten útmutatása és segítsége. Már ezt is megkapták, Mózes átvette a kőtáblákat, és megtörtént a borzasztó hűtlenség, az aranyborjú imádása, a körülötte való tánc és játék, majd a súlyos következmény. Nagyon megdöbbentő, milyen könnyen és gyorsan letérnek a helyes útról, és gyakran megtörténik ez velünk is. Isten azonban kegyelmes, újra lehajolt hozzájuk, és most már felkészíti őket a továbbiakra.

Mózes és Áron feladata számba venni a népet, a hadra fogható embereket. Nincs tétlenség, hanem készülni kell, mert Isten népének mindig akad ellenfele, és itt van a bűn is, amely állandóan támad, el akar buktatni. Az Úr harcra hív el, és fel is készít rá. Azt akarja, hogy ne érjen váratlanul a gonosz támadása, se felkészületlenül. Ma nagyon felkészületlenek vagyunk, a kényelmes élet, a mindennapi gondok elpuhítottak minket. Pedig az Úr katonákat hív el. Azt akarja, hogy az Ő jó vitézeiként álljunk helyt.

Mózes nem egyedül végzi el a nép megszámlálását, hanem Áronnal, sőt, kapnak az Úrtól segítőket is. Isten tudja, mit bírunk és milyen nagyságú feladattal kell megbirkóznunk, és megadja hozzá a segítséget. Most már csak rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e elfogadni a segítséget, megosztani a munkát.

A népnek Isten a főparancsnoka, el kell sajátítaniuk a hadialakzatot, a táborozás rendjét. Mert mindennek rendje van. Nem lehet fejetlenül, fegyelmezetlenül élni. A fegyelem fontos tartozéka a hívő életnek. A mai ember nagyon fegyelmezetlenül él, a hívők lehetnek példák, lehet másként is. A fegyelem azt jelenti, hogy figyelek az Úrra, Ő irányít engem, és nem a test. A fegyelem megtanít arra is, hogy mindennek rendelt ideje van, és ezt érvényesíthetjük, Isten Lelke által. A fegyelmezett élet nem jön magától, ezt gyakorolni kell.

A templomban van az Úr Jézus, rátelepszik az emberek értetlensége, vaksága (Lk 21,1-6). Mennyi mindent tett már közöttük, mégsem látnak. Vallást tett az Atyáról, és arról, hogy Ő Tőle érkezett a világba. Sok életnek visszaadta az eredeti rendeltetését, ahogy a templomot is visszaadta az imádság helyének. Ennek ellenére nem fogták az adást, nem döbbentek rá arra, hogy nem a pénz a lényeg, kinek adják, kinek nem, hanem az, hogy önmagukat adják vissza az Istennek. Azonban erre nem hajlandók. Nem akarják feladni önrendelkezésüket. Nem akarják, hogy Jézus legyen a király életük felett. De vajon te akarod-e?

Azt is jó meglátni, hogy ha mindez rátelepedett is Jézusra, nem engedi általuk megbénítani magát. Nem engedi, hogy lehúzza a depresszió. Lehet küzdeni a csüggedés ellen, és Jézus ezt teszi, feltekint, és meglátja azt, ami örömöt ad, észreveszi, hogy azért akad, ha csak egy ember is, aki érti Őt. Mindig van maradék. Amikor feltekint, látja az önmagukkal megelégedetteket, a formális hívőket, akik ugyan dobnak a perselybe, de gondosan ügyelnek rá, hogy az összeg ne okozzon nekik gondot, ne érezzék meg. Ez az adakozás az embereknek szól. Sokat adnak, mert megtehetik, de nem érzik meg, nem kerül nekik semmibe. Azonban egy özvegyet is meglát az Úr. Ő nem számolgat, nem nézi, mi marad neki, hanem mindenét, az egész vagyonát odaadja. Nem felelőtlenség ez? Nem, Isten iránti feltétel nélküli bizalom. Bízom-e így Benne?

Nem magára költi az utolsó fillérjét, pedig az volna a magától értetődő, hanem Istennek adja. Ez az asszony belelát Isten szívébe, tudja, hogy Ő is mindent odaadott Krisztusban. Az egyszülött Fiát adta nekünk. Mintha látná Jézust is, és felismerné, hogy Ő is odaadja a kereszten az életét. Jézus nemcsak valamit adott magából, hanem az egész életét oda adta a kereszten értünk. Én mit adok az Úrnak? Valamit magamból, vagy egész lényemet?

A tanítványokat nem ragadta meg ennek az asszonynak a hite, a magatartása, őket a templom nyűgözte le. A külső volt rájuk hatással, és nem a belső. Hányszor minket is csak a külsőség ragad meg, úgy gondoljuk, elég a formalitás, a tartalom nélküli élet. A látványra adunk, és nem az életre.

Azonban Jézus rámutat: az Őt be nem fogadó életnek következménye van. Ahol nem ismerik fel a meglátogatás idejét, ott jön a pusztulás. Azonban még van idő, még meg lehet térni. Izráel népe nem élt ezzel a lehetőséggel, és minden beteljesedett. Jézus nélkül a romlás, a rombolás, a leépülés következik. Vele azonban kitágul és növekszik az élet.

Krisztus Urunknak áldott születésén

1. Krisztus Urunknak áldott születésén, Angyali verset mondjunk szent ünnepén, Mely

Betlehemnek mezejében régen Zengett eképen:

2. A magasságban dicsőség Istennek, Békesség légyen földön embereknek, és jóaka-

rat mindenféle népnek És nemzetségnek!

3. A nemes Betlehemnek városába’ Gyermek született szűztől e világra, Örömet hozott

Ádám árváira, Maradékira.

4. Eljött már, akit a szent atyák vártak, A szent királyok akit óhajtottak, Kiről jövendőt

próféták mondottak, Nyilván szólottak.

5. Ez az Úr Jézus, igaz Messiásunk, Általa vagyon bűnünkből váltságunk, A mennyor-

szágban örökös lakásunk, Boldogulásunk.

6. Hála legyen mennybéli szent Atyának, Hála legyen született Jézusunknak, És Szent-

léleknek, mi vígasztalónknak, Bölcs oktatónknak!

7. Ó örök Isten, dicső Szentháromság, Szálljon mireánk mennyei vígasság, Távozzék

tőlünk minden szomorúság, Légyen vidámság!

Isten áldásával.