Bízz az ígéretben!

M

iután letelepedtek Izráel fiai és felosztották a törzsek közt a területet, a léviták is elmentek Józsuéhoz és kérték adja meg számukra azt, amit Mózes által ígért nekik Isten (Józs 21,1-26). Az Úr úgy rendelkezett, hogy a léviták nem kapnak Kánaán földjén önálló földterületet, ahol, mint törzs letelepedhetnének, hanem a többi törzs területén kapnak majd városokat. Tehát most Lévi fiai bejelentik igényüket az örökségre, nem feledkeznek meg róla, és ragaszkodnak hozzá. Nem csüggednek el, amikor látják, hogy minden törzs megkapja örökségét, letelepedhet, csak ők nem. Elkeseredés helyett bíznak az Úrban és ígéretében. Isten ígéretébe kapaszkodnak, belőle merítenek erőt és bátorságot, hogy odaálljanak Józsué elé és kérjék, azt ami jár nekik.

Az Úr sok szép ígéretet adott népe számára, tudunk-e ezekre állva harcolni a csüggedés ellen. Isten ígéretei bátorítást jelentenek, erőt adnak a lehúzó erők közt. Bartimeust így bátorították, amikor Jézus hívta őt: „Bízzál! Kelj fel! Hív téged!” (Mk 10,49). Nagyon is szüksége volt a bátorításra ennek a vak embernek, hiszen korábban épp a Jézus mellett haladók hurrogták le. Most erősítik, hitét, ezt kell nekünk is tenni, hiszen nemcsak mást, hanem saját magunkat is biztathatjuk. Mondhatjuk a magunk számára is, bízzál, mert hív téged. Ez a bátorító szó tovább segíthet a holtponton. A 42. Zsoltár szerzője is Istenre tekintve bátorítja önmagát és oszlatja csüggedését, amikor így szól magához: „Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért!” (Zsolt 42,6).

Ábrahámról olvassuk, hogy „hitében nem gyengült meg, amikor arra gondolt, hogy százesztendős lévén, elhalt már saját teste, és Sára méhe is elhalt. Isten ígéretét sem vonta kétségbe hitetlenül, sőt megerősödött a hitben dicsőséget adva Istennek, és teljesen bizonyos volt afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni” (Rm 4,19-21). Tehát Ábrahám is Isten ígéretében bízott, ez segítette tovább akkor is, amikor emberileg reménytelennek látszott a helyzete.  Hitte, hogy Isten számára nincs lehetetlen, és biztos volt, a felől, hogy az Úr, amit ígér, azt meg tudja tenni, sőt meg is fogja tenni.

Kiemelném még, hogy a léviták azért kerültek egy-egy városba, mert így minden törzs területére jutott az Úr szolgái közül. Ez által ott éltek a nép között, jelenlétük is bizonyságtétel volt, hirdette, itt van Isten köztünk. Másrészt a nép között élő léviták Isten törvényét is meg ismertették az emberekkel. Így azután az egész Izráelhez eljutott Isten Igéje, hiszen a sátor silóban volt, oda nem tudtak mindennap elmenni, de Lévi fiai által megtapasztalták, hogy Isten keresi fel őket városaikban, mindennapi életük közepette. Így jött el Isten hozzánk Jézus Krisztusban, mi nem tudjuk Őt felkeresni saját világában, de emberré lett, hogy megkeressen téged és engem. Így azután kapcsolatba kerülhetünk Vele, átélhetjük, hogy nincs messze tőlünk. Ő eljött, így most már csak rajtunk múlik, hogy van-e Rá időnk, beengedjük-e életünkbe, úgy ahogyan beengedte Őt Péter és Lévi a házába.

Figyeljük most teljes ráhangolódással Urunkat, hiszen, ahogyan ezekben az utolsó órákban cselekszik az számunkra is minta (Mt 26,47-56). Nem magával, szenvedéseivel van elfoglalva, hanem ezektől elfordulva a kereszt felé tekintve, szembefordul ellenségeivel és árulójával. Csodálatos, ahogyan el tudja fordítani magáról a tekintetét és odafordul mások felé és képes még Júdással is szót váltani. Mi is gyakorolhatjuk ezt, önmagunkról Jézusra, és a másik emberre tekinthetünk. Amennyiben így teszünk még a legnehezebb helyzeteket is könnyebben tudjuk megélni, mert nem magunkra, hanem Urunkra figyelünk. Aki pedig Őreá figyel, az megtapasztalja, amit Pál is, hogy Krisztusban mindenre van erő, mert Ő megerősít. Az apostol ezt börtönben, bilincsek közte élte át.

Az Urat csak magasztalhatjuk szeretetéért, és irgalmáért, még most is képes beszélni Júdással, és szinte az utolsó utáni lehetőséget kínálja számára. Még most is megfordulhatna, még most is odaborulhatna az Úr lábai elé. Hiszen Jézus megkérdezi: „Barátom, miért jöttél?” Még most sem árulót, ellenséget, hanem barátot lát benne, mennyire más az Ő látása, mint miénk. Mi mit látunk a másikban?  A miért jöttél?- kérdésre, pedig leborulással, és bűnbánattal válaszolhatna. Júdás nem él ezzel a lehetőséggel, és belehasad az élete. Mi élünk-e Urunk felkínált kegyelmével?

A Jézus körül levők, csak kardot rántani tudni és lecsapni vele, és sebet okozni. Még mindig azt gondolják, hogy fegyverrel lehet megoldani a problémákat, azonban Jézus elteteti a kardot, mert nem az a megoldás, hanem a gyógyítás. A fegyver soha nem megoldás, Jézus nem pusztítani, hanem helyreállítani jött, és ezzel bízza meg övéit is.

Jó meglátnunk, hogy az Úr nincs rászorulva a mi védelmünkre, kérhetne az Atyától több mint tizenkét sereg angyalt, de nem teszi, nem él ezzel a lehetőséggel. Milyen csodálatos, hogy le tud mondani, arról, ami elérhető a számára. Harc helyett az erőszakmentességet vállalja, mások életének elvétele helyett, a sajátját adja oda, hogy így mentsen meg örök életre sokakat.

Siess, keresztyén, lelki jót hallani

1. Siess, keresztyén, lelki jót hallani, Régi törvényből harcolni tanulni, Az igaz hit mellett mint kell bajt vívni, Krisztusban bízni.

2. Mert nem hiába ezt az ó törvénybe, Próféták írták Biblia könyvébe; Szép tanulság ez most az új törvénybe', Mi eleinkbe'.

3. Jól tudja földön ezt minden keresztyén: Nem csak fegyverrel oltalmaz az Isten. Ezt minden népnek tudására adom: Istenünk vagyon!

4. Fejedelemség vagyon csak Istenben, Minden hatalom vagyon ő kezében; Kiket ő akar, föld kerekségében: Emeli égben.

5. Ne ess kétségbe ő nagy jóvoltában, Az igaz hitben erős légy magadban, Mint Dávid, úgy jársz párviadalodban, Hitvallásodban.

6.                   Dávidot Isten hagyá királyságban, Ő ellenségit veté gyalázatban. Dicsérjük Istent nagy hálaadásban, Énekmondásban.

Isten áldásával.