E
|
gymás után két
bíráról olvasunk, csak annyit tudunk róluk, hogy fölkeltek Izráel megszabadítására,
illetve ítélték Izráelt (Bír 10,1-18). Ebből kitűnik, hogy az Úr gyermeke
mindig figyel felfelé, és amikor az Úr szólítja, mozdul. Fel kell kelni a
szabadításra, mozdulni kell, mert egyébként az ellenség uralkodik felettünk.
Isten elhív, és velem van, de nekem kell felkelni és harcolni a bűn a
szenvedélyek ellen. Sok ember szól, ha valamit igazságtalannak vél. Sokan
mozdulnak meg, amikor úgy gondolják, jogaik sérelmet szenvednek. Mi felkelünk-e
amikor látjuk a gonosz folyamként való áradását. A gonoszság egyre jobban
terjed, az Ige által bűnnek mondott tettek és életvitel egyre elfogadottabbá
válik, merünk-e szólni ellene? Ez a két bíra megmozdult, készek voltak harcolni
Isten országáért, az ország rendjéért.
A bírák halála és a hosszabb békés időszak után ismét elhagyták az Urat.
Talán nem is tudatos volt ez, hanem a békét rosszul használták fel. Nem a
hitbeli, a belső erősödést helyezték az első helyre. Nem az Úrral való
szorosabb kapcsolaton munkálkodtak, nem is az Igének való engedelmességben
növekedtek, hanem a körülöttük élő népekkel kezdték kiépíteni a kapcsolatot.
Egyre jobb viszonyba kerültek velük és így lassan átvették bálványaikat,
hitüket, élet gyakorlatukat is. Hogyan történhetett ez meg? A világ, ha csak
egy kis résnyire nyitjuk is ajtónkat betódul rajta. Eláraszt minket e világ
istene a maga látványvilágával. Felkínálja számunkra a maga életmódját, elhiteti,
hogy ez a fejlődés, és Isten népe lépre megy.
Azonban ezt Isten nem fejlődésnek látja, hanem gonoszságnak. Az Úr úgy
ítéli meg, hogy övéi bűnben élnek. Van-e ebből kiút? Van! Hogyan? Bűnbánat
által. Úgy, hogy végre nem beszélünk mellé, és a bűnt bűnnek nevezzük. Amíg nem
mondom ki, vétkeztem ellened, nincs szabadulás, nincs újrakezdés. Késztessen
hálára minket, hogy még mindig lehet kiáltani. Hányszor éltünk már ezzel a
lehetőséggel, és tapasztaltuk meg az Úr segítségét, és aztán újra elhagytuk Őt.
Isten azonban újra megengedi, hogy Hozzá kiáltsunk.
Amikor Isten megunja ezt az állandó visszaesést, majd nyavalygást, kérik,
hogy még egyszer szabadítsa meg őket és az Úr szíve megesett rajtuk. A
szabadítás megtörténte előtt elvetik maguktól az idegen isteneket, ezáltal
fejezik ki, hogy komolyan megtérnek, igazán újat akarnak kezdeni. Így kell
nekünk is kidobni mindazt, ami bűn, mert csak ez teszi komollyá
elhatározásunkat. A szabadítás egyben mindig nemet is jelent az addigi
életünkre, bálványainkra.
Pál elmondja a korinthusiaknak, hogy a keresztyén élet növekedés (1Kor 3,1-8).
Csecsemőként kezdjük, és napról-napra növekedünk. Vagy legalábbis ez volna a
természetes. Táplálkozunk az Igével és növekedünk a hitben, a krisztusi
életben. Ezek a keresztyének nehezményezték, hogy Pál gyermeki szinten beszélt
velük, de ő látja, hogy akkor csak a tejet voltak képesek befogadni. Az apostol
figyelembe veszi a gyülekezet lelki állapotát és ahhoz szabja a tanítást.
Azonban a levélírásakor is kiskorúaknak látja őket. Már lelkieknek,
felnőtteknek kellene lenniük, de mivel a test uralkodik felettük, még
kiskorúak. Vajon ránk mit mondana Pál, sok évtizedes bibliaolvasás és
igehallgatás után? Mondhatná-e hogy felnőttek vagyunk? Sajnos ránk is azt
kellene mondania, hogy a Krisztusban kiskorúak vagyunk. Amíg emberi módon, a
nem megtért ember módjára viselkedünk különféle élethelyzetekben, addig nem
mondhatjuk, hogy felnőttek vagyunk. Már krisztusian kellene viselkednünk, az Ő
indulatának kellene bennünk lenni. De így van-e?
Isten azonban ma is ad növekedést, nem szükséges megrekednünk a
fejlődésben. Ehhez az szükséges, hogy ne emberekhez, hanem egyedül az Úrhoz
kötődjünk. Mert általa születtünk újjá, és csak általa válhatunk erős krisztusi
személyiséggé is.
Aki értem megnyíltál
1.
Aki értem megnyíltál,
Rejts el, ó, örök Kőszál!
Az a víz s a drága vér,
Melyet ontál bűnömér’,
Gyógyír légyen lelkemnek,
Bűntől s vádtól mentsen meg!
2.
Törvényednek eleget
Bűnös ember nem tehet.
Buzgóságom égne bár,
S folyna könnyem, mint az ár;
Elégtételt az nem ad,
Csak Te válthatsz meg magad.
3.
Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogódzva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz.
Nem hagy a bűn pihenést,
Mosd le, ó, mert megemészt!
4.
Ha bevégzem életem,
És lezárul már szemem,
Ismeretlen bár az út,
Lelkem Hozzád, mennybe jut.
Aki értem megnyíltál,
Rejts el, ó, örök Kőszál!
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése