Önként

N

agy győzelmet élt át Izráel népe, az Úr kezükbe adta Kánaán népét (Bír 5,1-31). Erre a győzelemre tekint most vissza Debóra és Bárák. Énekben magasztalják az Urat, hiszen tudják, hogy ajándékozta meg őket. Nem hadvezéri képességeiknek, nem a hadsereg felszereltségének, nem a katonák képzettségének, hanem Isten kegyelmének köszönthetik a diadalt.

Nemcsak ők magasztalják az urat, hanem erre bátorítják az egész népet. Meg kell tanulni, hogy minden győzelemért, a keskeny úton való előrehaladásért, Őt magasztaljuk. Debóra hálás az Úrnak, mert a nép önként kelt fel az elnyomók ellen.  Eljött az idő, amikor végre rádöbbentek, hogy ez nem természetes és nem is jó, ezért ezen változtatni kell. A felkelés első mozdulata az Úrhoz való kiáltás volt. Nem azért kiáltottak, mert valaki ezt kérte tőlük, hanem bennük ért meg. Ők maguk jutottak el oda, hogy szabadulni akarnak Kánaán hatalma alól. Ez fontos, mert mindig az a jó, ha valaki önként, tehát magától jut el oda, hogy új életet akar Jézussal kezdeni. Ehhez szükséges, az életünkkel való őszinte szembenézés, ami során a bűnt bűnnek látjuk. Legtöbbször az a probléma, hogy nem akarjuk úgy látni az életünket, mint a tékozló fiú, amikor rádöbbent, hogy azzal, ahogy eddig élt, vétkezett az ég ellen és az Atya ellen. Ezt kell felismerni és akkor teljes lesz a szabadulás.

Az is fontos ebben a részben, hogy az önként felkelés azt is jelenti, hogy készek voltak a szabadulásért harcolni is. Tehát megmozdultak, nem hagyták tovább elnyomni magukat, hanem miután az Úrhoz kiáltottak készek voltak harcba is vonulni. Isten vezetésével szembeszálltak elnyomóikkal. Számunkra is fontos, hívjuk segítségül az Urat, de magunk is vonuljunk harcba. Mert van, amit nekünk kell megtenni és azt ne Istentől várjuk. Óriási dolog, hogy ezek elindultak, hiszen a harc mindig magában rejti a sebesülés, a szenvedés és a halál lehetőségét, ennek ellenére nem hátráltak meg.

Pál apostol a fogságban sem elsősorban magára figyel, nem a szenvedéseivel van elfoglalva, hanem mások Krisztusban való növekedésért tesz meg mindent (Filem 8-14). Filemont szeretné tovább segíteni a hit útján. Ő egy rabszolgatartó tanítvány, akinek megszökött a szolgája, és nagy kárt okozott számára. Pál ezt a Filemont szólítja meg, rámutat, hogy ő nem akar tekintéllyel fellépni, mert vannak dolgok, amelyeknek a tanítvány számára magától értetődőnek kell lenni. Krisztus útján járva vannak olyan beidegződések, amelyek úgy működnek, mint a munkában a már begyakorolt mozdulatok, a kialakult rend. Van, amit tudni kell magunk tó is, anélkül, hogy valaki ezt mondaná nekünk. Ezt hangsúlyozza az apostol. Filemonnak magától is tudnia kell mi a teendő ebben az esetben. Tudnia kell, mert Krisztus számára a tekintély.

Így vannak olyan helyzetek, amelyekben nekünk is tudni kell mi a teendő. De, vajon tudjuk-e? Nem úgy vagyunk-e, hogy évtizedek után sem vagyunk még hitünkben önállóak, hanem mindig arra várunk, hogy valaki majd dönt helyettünk, valaki majd mindig megmondja, mit kell tennünk. Azonban ezt nekünk kell felismerni, a döntéseket nekünk kell meghozni, senki nem teheti meg helyettünk.

Pál a szökött rabszolga, Onézimusz érdekében jár el Filemonnál. Az apostol számára a rabszolga is ember, sőt már nem is a rabszolgát, hanem csak az embert látja. Mert Krisztusban nincs különbség. Tehát Pál a börtönben is másokkal foglalkozik, számára ott is az a fontos, hogy egy élet egyenesbe jöjjön, újjászülessen, majd rendeződjön a kapcsolata embertársával. Pál átéli, hogy a haszontalanból, hasznos személy válik az Úr kezei által. Számunkra is reménység ez az Ige, hiszen üzeni, hogy aki ma még haszontalan az Úr számára, a kegyelem által hasznossá válhat. Még egy szökött rabszolga is új emberré lehet.

Pál nagyon ügyel arra, hogy amit Filemon tesz, azt Jézusnak tegye, szeretetből és önként. Tehát nem azért, mert ezt kéri az apostol, hanem azért mert meglátja, hogy ez a helyes, ezt kéri tőle Jézus. Mindig ez a lényeg, hogy mi lássuk meg mi a helyes, és azért cselekedjünk, ne pedig azért, mert ezt várják el tőlünk.

Ó, Ábrahám Ura, Hadd áldjuk szent neved

1. Ó, Ábrahám Ura, Hadd áldjuk szent neved, Mert mindenható vagy és örök szeretet. Nagy Isten a neved, Ezt vallja föld és ég, Csak téged illet tisztelet és dicsőség.

2. Ó, Ábrahám Ura, Ím, hallom szent szavad; Csak azt az üdvöt keresem, mit kezed ad. A múló földi jót És vágyát elhagyom, S őt választom, ki őrizőm és pásztorom.

3. Ó, Ábrahám Ura, Szent kegyelmed nekem Az én örömöm, utamon ez vezessen. Te barátod lettem, Én Istenem te vagy: Tarts meg a Jézus véréért és üdvöt adj!

4.                   Megesküvél, Uram, És igédben bízom, Hogy égbe viszed gyermeked sasszárnyakon. Meglátom Jézusom És áldom hatalmát, Szent kegyelmének éneklek halleluját.

Isten áldásával.