A jó Pásztor

A

 szentíró visszatekintve megállapítja, Salamon király elvégezte a megtervezett feladatokat (2Krón 7,11-22). A templom és a királyi palota elkészült. Tehát mindent befejezett, amit elkezdett. Az Úr felkészíttette, megerősítette, Salamon pedig végigvitte a megkezdett dolgokat. Első helyen állt az Úr háza, és ezt követte a palota. Ez számunkra is a helyes sorrend, első az Úr háza, a Neki való szolgálat, a Tőle kapott feladatok elvégzése, és azután a saját dolgaink. Nem arról van szó, hogy a hívő ember ne törődjön a maga életével, családjával, munkájával, hanem arról, hogy Isten országa kerüljön mindig az első helyre.

Amikor minden elkészült és felszentelték a templomot, az Úr megjelent a király számára. Tehát Isten megjelenése keretbe foglalja az építkezést és Salamon uralkodásának kezdetét.  Úgy indult minden, hogy az Úr megjelent számára Gibeónban, és azt üzente, vele lesz és megáldja munkáiban. Most újra szól az Úr. Jó, hogy Isten ilyen közel van övéihez, beszél velük, és így megerősíti és a további feladatokra felkészíti őket. Szól az Úr, mert jól tudja, hogy hajlamosak vagyunk egy részfeladat elvégzése után megelégedni magunkkal.  Isten rámutat, hogy imameghallgatás történt. Nem magának köszönheti mindezt, hanem Őneki. E monumentális építmény mögött Isten imameghallgató szeretete és kiválasztó kegyelme áll. Ő választotta ki ezt a helyet és magát Salamont is a munkálatok elvégzésére. Azért volt képes mindent elvégezni, mert az Úr áldása nyugodott rajta.

A templomépítés nem befejezést jelent, nem arról van szó, hogy most már nyugodtan élhet Salamon, hanem most kezdődik igazán a felelősségteljes élet. A templom hirdeti, Izráelben jelen van az Isten, de ezt az életüknek kell hitelesíteni. Úgy kell a mindennapokban továbbmenni, hogy akikkel kapcsolatba kerülnek, megerősítsék Isten jelenlétét és hatalmát. Mindig a tanítványok élete hitelesíti a hitüket. Úgy kell élnie Salamonnak is, hogy mindenkor az Úr szemei előtt zajlanak tettei. Ez fontos, úgy élni, hogy az Úr mindig jelen van, és látja, ami történik. A hívő ember számára nem létezik magánélet, nincs olyan terület, ami nem lenne látható az Úr előtt. Ő jelen van a szabadidőnkben, szórakozásunkban és minden tettünkben.

Az Úr tudja, hogy mi telik tőlünk. Tisztában van azzal, hogy vétkezünk, rosszul végezzük feladatainkat, ezért megadja a bűnbánat, az újrakezdés lehetőségét. A templom is azért épült, hogy újrakezdés helye legyen a nép számára. Amikor valamilyen nyomorúság éri, szenvedés gyötri, felmehet az Úr házába, és ott majd rádöbben saját felelősségére, bűneire. Ha megtér az Úrhoz, újat kezdhet. A nyomorúság azért adatik, hogy keressük az Urat. Álljunk meg végre, és az Úr előtt könyörögve gondoljuk végig utunkat, és figyeljünk Őreá.

Azonban ha a nép úgy gondolja, nincs az Úrra, az Ő parancsaira szüksége, és inkább a környező népekhez igazodik, megtapasztalja ennek is a következményeit.  A látszatkegyesség, a formális hit megítéltetik. Ha már nem az Úr lesz életük középpontjában, ha a templom már nem az Úrral való kapcsolat helye lesz, minden elpusztul. Felsejlik már itt az, amit az Úr mond: az ízét vesztett sót kidobják. Jó még időben komolyan venni mindezt, és kérni Urunkat, őrizze meg a só ízét, őrizze meg tanítványai hatását ebben a világban. Isten népe azért van jelen, hogy hasson.

Gyönyörű képes beszédben mondja el az Úr Jézus az övéi számára, hogy Ő a jó Pásztor (Jn 10,1-10). Úgy jött el ebbe a világba, mint pásztor, aki összegyűjti az elszéledt juhokat, őrzi és legelteti őket. Abban az időben nyáron estére egy nagy közös karámba terelték a pásztorok juhaikat. Éjjelre mindig egy pásztor feküdt az ajtónyílásba, így csak rajta keresztül lehetett behatolni a területre. Saját testével védelmezte a nyájat. Reggel a pásztor odaállt az ajtó elé és egyenként nevükön szólította ki a saját bárányait.

Ezt a képet használja fel az Úr, hogy beszéljen magáról és népe kapcsolatáról. Ő csak az ajtón keresztül érkezik. Nem tör be senkinek az életébe. Odaáll az ajtóhoz, és néven szólít. Ez azt jelzi, az Úr jól ismer minket, tudja a nevünket. Már az Ószövetség arról számolt be, Isten nevén hívta övéit.

Tehát a Pásztor nevünkön hív, és itt már csak a juhokon múlik, megismerik-e a hangját és elindulnak-e utána. Keleten mindig a pásztor ment a nyáj előtt, és hangjával irányította a nyájat. A juhok ismerték pásztoruk hangját. Több hang közül is magabiztosan meg tudták különböztetni. Idegen hangra meg sem mozdultak.  Jézus szól, de ismerem-e a hangját? Meg tudom-e különböztetni az idegen hangoktól? Az Igét olvasva gyakorlottakká válunk és képesek leszünk Jézus hangját megkülönböztetni a világ hangjától.

Hogyan lehetséges ez? Úgy, ahogyan a kisgyermek is megismeri édesanyja hangját. Vagy a felnőtt is felismeri a hanghordozón megszólaló előadóművészt. Így ismerhetjük meg Urunkat mi is. Legtöbbször talán nem is az a probléma, hogy nem ismerjük meg az Úr hangját, hanem az, hogy inkább az idegen világ csábító hangjaira figyelünk, és azt követjük. A mai ember hallja a Pásztort, de nem akarja követni. Nem bízik Benne. Fél, hogy Jézust követve rosszul jár.

Úgy tűnik, Jézus nagyon is tisztában van az ember gondolataival, ezért mondja, aki rajta keresztül jár ki és be, az legelőt talál és megtartatik. Jézust követve nem tönkremegy az élet, hanem kiteljesedik. Bízzunk Benne, és akkor megtapasztaljuk, hogy ígérete valóság. Ő valóban azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Ez a bővölködés nem mindig jelent anyagilag való bőséget, de lelki bőséget igen.

Az Úr a pásztorom

1. Az Úr a pásztorom, jó pásztor Ő.

Nyájával arra jár, amerre várva vár

a forrás hűs vize, a zöld mező.

2. Ha Ő a pásztorom, semmi sem árt.

Törődik énvelem, vigyáz rám szüntelen,

Követem lábnyomát mindenen át.

Isten áldásával.