S
|
alamon imádsága
végére ért, az Úr figyelmébe és kegyelmébe ajánlotta népét, azt kérte, figyeljen
mindenkor a templomban elmondott imádságokra (2Krón 7,1-10). Tehát nem az a
lényeg, hogy legyen egy vallási központ, ahová elmehet a nép, hanem az, hogy az
Úr beszélgessen velük és formálja őket. Az istentisztelet lényege az Úrral való
élő kapcsolat. Azért érdemes menni az alkalomra, mert szól az Úr, és jó Vele
lenni, sőt, vágyunk Vele lenni. Amikor a templomban megjelenik, Izráel kifejezi,
Istenre van szüksége. Igen, Őrá van szükségünk, mert nélküle mit is
érünk? Az Úr állandó közelsége, az élő
vonal nélkül csak tengetjük életünket.
Salamon imádságára választ várt. Várta, hogy megjelenik az Úr, és
kijelenti magát, mint a Hóreb-hegyen. Isten válasza nélkül a mi imádságunk
csupán monológ. Nem hatol akkor feljebb a mennyezetnél, és nem sokra megyünk
vele. Nekünk valóságos válaszra, megerősítő jelenlétre, Isten munkájára van
szükségünk. A király és a nép
megtapasztalja a választ. Isten tűzzel felel. Elfogadja az áldozatot, ezzel
jelzi, szereti őket és megbocsát nekik. Ezt követően az Úr dicsősége betölti a
templomot. Átélik, jelen van az Úr. Szereti népét, és kegyelmébe fogadja.
Csodálatos, az Úr nincs messze, dicsősége azt üzeni, itt vagyok. Itt van Isten
köztünk, azért, hogy imádjuk és segítségül hívjuk. Itt van, hogy mindenben
tanácsát kérjük. Isten itt van, most már csak rajtunk áll, mi itt leszünk-e
napról napra. A kezdeti lelkesedést
felváltja-e a kitartás, a kapcsolat hűséges ápolása? Mert minden kapcsolatot
ápolni kell. Csak akkor működik jól, ha időt szánunk rá.
Izráel is válaszolt a Jelenlétre. Hálaáldozatot mutattak be. Bőségesen
vitték az Úr számára az áldozatot. Most megerősödött az Úrral való szövetségük.
Nem sajnálták az Úrtól a legszebb és legjobb áldozati ajándékokat. Mindezt
örvendezve végezték. Nincs jele annak, hogy kötelező lenne. Nincs görcsösség,
mert mindenki szívét betölti Isten dicsősége és a hála. Izráel önfeledten, de
méltósággal ünnepel.
Hét napig tartott az ünnep. Hét nap, ma gyakran egy hétre szabadságra
megyünk. Azért nem dolgozunk egy hétig, mert pihenni, kirándulni akarunk. Ezek
az emberek azért vették ki a szabadságukat, álltak meg egy hétig, mert az Úrral
akartak lenni. Egy héten át Isten beszéde, az áldozatok bemutatása és az
éneklés töltötte ki idejüket. Egy hetet töltöttek az Úrral. Hitmélyítő
alkalom volt ez a számukra, amelyben nem passzívan vettek részt, hanem maguk is
bekapcsolódtak, hiszen énekekkel dicsérték az Urat.
Érdemes megfigyelni, hogyan indultak haza az emberek? Nem úgy mennek, végre vége. Nincs bennük az,
hogy eltékozoltunk egy hetet, hanem örömmel, vígan és megelégedve mennek.
Miért? Mert kaptak valamit. Megkapták, átélték az Úr kegyelmét.
Megtapasztalták, Isten kegyelmes hozzájuk, pozitív élményt nyertek Istennel
kapcsolatban. Mindenki átélte, hogy fontos Isten számára, az Úr elfogadja őt és
megbocsátja bűneit. Az ünnep végén úgy indulnak haza, hogy az Úr is velük megy.
Ez az igazi öröm, nem magam megyek, jön velem az Úr. Az Úrral való kapcsolat
nem ér véget a templomból való kijövetellel, hanem folytatódik az úton és otthon is.
Isten gyermeke ezentúl soha nincs maga, mert vele van az Úr. Akkor fogunk
felszabadulni, ha ezzel a hittel megyünk. Ha nem látom is, de tapasztalom,
velem van az Úr. Így azután már félelemmentes életet élhetek.
Az Úr figyelemmel kíséri a meggyógyult embert (Jn 9,35-41). Nemcsak új
élettel ajándékozza meg, hanem továbbra is segíti. Hitét teljessé teszi. Nem
hagyja kétségek közt, hanem kijelenti magát a számára, ezáltal megerősödik a
hite. Keresi ezt az embert, valóban Ő a jó pásztor, keres, mert azt akarja,
hogy hitbizonyosságunk legyen. Azt akarja, biztos talajon álljon a hitünk. Ne
csak a gyógyulásig jussunk el, hanem a gyógyító Istenig. Mert aki meggyógyult, újra meg fog betegedni, ezért egészséges hitre van szükség. Hitre az
Emberfiában.
Jézus konkrétan kérdez rá a hitre. Nem általánosságban kérdezi, hogy hisz-e. Hiszen a zsidók hittek Istenben. Ez nem volt kérdés. Az a kérdés, eljutott-e a
csoda megtapasztalása által arra a hitre, hogy Jézus a Messiás, a Megváltó.
Erre a hitre van szükségünk. Nem az a lényeg, hogy hiszek-e? Az a lényeg, kiben
hiszek? Mit hiszek? Hiszem-e, hogy Jézus az én Megváltóm, értem szállt a földre
le, értem halt meg a kereszten, és a Benne való hit által nyerem el bűneim
bocsánatát, és részesülök üdvösségben?
A vakon született kérdésére Jézus úgy válaszol: látod Őt, mert beszél
veled. Itt áll előtted az Emberfia. Most
már tudod, ki a Megváltó, rajtad áll, mit teszel. Mit kezdünk ismereteinkkel? Ő hisz Benne és imádja. Ez a válasza.
Imádja az Urat. Te mit válaszolsz? Olyan megragadó, hogy ő nem foglalkozik
azzal, hol született Jézus. Nem vonja kétségbe Jézus szavait, mert tapasztalat húzódik
meg mögötte. Átélte, hogy Jézus látással ajándékozta meg. Olyan tettet hajtott
végbe az életén, amire senki nem volt képes. Ez a tett meggyőzte Őt. Mert
mindenkit Jézus tettei és hatalma győz meg.
A történet végén fontos dolgot tudunk meg. Az a vak, aki nem látja
vakságát, nem látja bűneit. Az a vak, aki magát látónak véli, és nem szembesül,
még Jézus jelenlétében sem bűneivel. Nagy kísértés ez, mások vétkeit, hibáit
meglátjuk, de a sajátunkat nem akarjuk észrevenni. Kérjük az Urat, nyissa meg
szemünket, hogy lássunk. Lássuk meg saját állapotunkat és az Ő nagy kegyelmét.
Aki látja bűneit, az Jézushoz megy. Felismeri, hogy szüksége van Rá.
Nem láthat bár e földi szem
1. Nem láthat bár e földi szem,
Jézus tiéd vagyok
Bár arcod rejtve van nekem,
Mégis felém ragyog.
2. Fülem nem hallja hangodat,
Mégis beszélsz velem,
S boldogságot csupán az ad,
Ha szódat figyelem.
3. Képed betölti lelkemet,
Utam bármerre visz,
És mindenütt kezed vezet,
Ha azt nem látom is.
4. Kimondani mi vagy nekem,
Ó nincsen arra szó,
Most hitből áll csak életem
S mégis mindez való.
5. De majd a fátyol szétszakad,
Mely most még rejteget,
Színről színre látlak magad,
S fényedben élhetek.
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése