Az Úrra figyeljünk

M

ivel tegnap a mai  részről volt szó, így most az elmaradt fejezetre figyeljünk (1Kir 9,1-28). Húsz évig építkezett Salamon király. Egyre szebb és hatalmasabb lett a főváros, és erősebb az egész ország. Mindenütt a királyról beszéltek, egyre inkább fenyegette a gőg, mert amikor épül körülöttünk az élet, egyre jobban haladnak dolgaink, olyan könnyen mindent magunknak tulajdonítunk. Jól esik sütkérezni a dicsőségben, pedig minden dicsőség az Urat illeti.

Azért, hogy el ne bizakodjon, az Úr megjelenik ismét Salamon számára, ezzel jelzi, hogy a tovább növekedés feltétele a Benne való élő hit, az engedelmességben való megmaradás. Nemcsak eddig, hanem ezután is az Úr segítségére van szüksége a királynak és Izráel népének. Olyan csodálatos, hogy az Úr mindig időben szól. Ismeri a minket fenyegető veszélyeket, és nem akarja, hogy elbukjunk, ezért szól. Szól és megerősíti a velünk való kapcsolatot, tisztogatja szívünket. Amikor közelről tapasztaljuk jelenlétét, amikor megszólít egy ige és átjár az Úr szava, elmúlik a gőg. Akkor alázatosakká válunk, mert Isten közelében mindig kicsik leszünk. Aki találkozik az Úrral, az azt tapasztalja, mint keresztelő János, aki felismerte, hogy milyen kicsi is Jézus mellett, és nem is akart nagyobb lenni Nála. Arra vágyott, hogy Ő növekedjen. Mire vágysz, mi van a szívedben? Te akarsz nagy lenni, vagy engeded, hogy Ő növekedjen? Pál apostol is, amikor már mindenkinél eredményesebb munkát végzett, felismeri, hogy ezt nem Ő végezte, hanem a benne élő Úr.

Mindaz, ami körülveszi a királyt, ahová sikerült eljutnia, az Úr munkájáról beszél, arról, hogy imádságai meghallgatásra találtak. Mindaz, ami mögöttünk van, ami sikerült, amiben előrébb jutottunk, ami szépen elrendeződött, Isten válasza imádságainkra. Gyakran elfeledjük, mi van mögöttünk, nem látjuk, hogy korábbi eredményeink is Isten munkái, Ő adta áldását, Ő egyengette utunkat. Sokszor csak a jelenlegi problémát látjuk, jó azonban végiggondolni a múltat, hálát adni az Úr minden tettéért, és ebből erőt meríteni a jelenre.

Isten azt ígéri, hogy jelen lesz, népével marad, itt lesz a szeme és a szíve is. Jó ezt olvasni, az Úr figyel övéire. Hányszor gondoljuk, nem törődik velünk az Úr. Azonban soha ne érzelmeinkre figyeljünk, hanem az igére, arra, amit Isten mond nekünk. Az érzelmek becsapnak, de az Úr soha. Ezért fontos, hogy mindig az igére fordítsuk tekintetünket, nem az a lényeg, mit érzünk és gondolunk, hanem, mit mond az ige. A Szentírás biztos pont, ebben meg lehet bízni, bármilyen kérdésünk is legyen, jó választ találunk.

Sőt, a szíve is itt lesz, ebből megtudjuk, hogy Isten nem egy eszme, és nem is egy érzéketlen valaki, hanem érző lény. Istennek van szíve, és ez a szív tele van a bűnös ember iránti szeretettel, sőt, maga Isten a szeretet. Jó tudnunk, hogy szeret, de Ő nem úgy, mint mi. Nem a kedvenceket, a jó magaviseletűeket, hanem a bűnösöket. Honnan tudjuk? Erről szól a Szentírás, különösen az Újszövetség. Azért jött el Jézus, hogy megkeresse és megmentse az elveszett embert. Azért jött, hogy könyörüljön a bűnösökön és életét adja értük. Jézus kereszthalála által nyerhetünk bűnbocsánatot, és kapunk új életet. Isten szíve ma is jelen van, törődik gyermekeivel, országa polgáraival, ismeri szükségeinket, látja küzdelmeinket, magára vállalja terheinket. Szíve telve van irgalommal, az egész Írás erről beszél, Isten irgalmas, és ez az irgalom a kereszten nyilvánul meg a maga teljességében. Keressük Atyánk szerető és irgalmas szívét, meneküljünk Hozzá minden problémával, és kérjük oltalmát, segítségét.

Az Úr Salamon szívére helyezi, hogy mind az ő személyes, mind a nép jövője attól függ, megmaradnak-e az Úr útján. Megmaradnak-e az ige fegyelme és vezetése alatt. Mindig akkor jönnek a problémák, amikor kikerül életünkből az Úr lámpása, amikor úgy gondoljuk, az ige már nem elég, valami többre, valami másra van szükségünk. Azonban az élet tapasztalatai azt mutatják, hogy az ige nélkül inkább halmozódnak a problémák. Amikor kikerül Isten az életünkből, nem jobbra fordulnak dolgaink, hanem inkább összezavarodnak, elveszítjük békességünket, és minden kicsúszik kezeink közül. Ha elhagyják az Urat, a templom, a vallásosság sem menti meg őket. Istent semmivel sem lehet helyettesíteni.

Az evangéliumi rész összecseng az ószövetségivel, itt is a templomról, annak monumentalitásáról van szó (Mk 13,1-8). Sok évszáddal később is hatása alá kerülnek az emberek, még a tanítványok is, pedig már nem is teljesen az első épület ez. Mi is könnyen hatása alá kerülünk az ember alkotásainak, lenyűgöznek minket is az épületek, a technika termékei, és el is feledkezünk Arról, Aki mindezek mögött áll. Olyan könnyen elfeledkezünk Istenről, és nem Őt magasztaljuk, másrészt azt gondoljuk, az épületek, az eszközök nagysága és fejlettsége a lényeg. Jézus tanítványai is a templom hatása alá kerülnek, az Úr azonban rámutat, hogy mindez el fog pusztulni, és egyedül az Úr marad meg, mert Ő örökkévaló.

Az épületek elpusztulnak, de Isten jelen van, és nekünk Őreá van szükségünk. Az Úr nem kerül az épületek hatása alá, Ő az Atya hatása alatt van, Őt Isten nyűgözi le, és Neki szolgál. Mindenben az Atya hatalmát látja, és azért pusztul el a templom, hogy az emberek végre meglássák Istent és visszatérjenek Hozzá. Eljön az idő, amikor kő kövön nem marad, ezt meg kell hallaniuk és fel kell rá készülniük. Eljön az idő, amikor ez a világ elmúlik és Isten új teremtést készít, de ezt meg kell hallani, és fel kell rá készülni. Annyira ennek a világnak, az ember tehetségének, képességének a bűvkörében élünk, hogy el sem képzeljük, egyszer véget ér a történelem. A pusztulásban mindig főszerep jut az embernek, aki tudását mindig kipróbálja a hadiiparban. Mert nem csupán építésre, hanem pusztításra is felhasználjuk az Úrtól kapott tudást, a természetben rejlő erőket. Pedig Isten mindezeket építésre adta. A pusztulás ítélet és jelzés, arra mutat rá, hogy megtérésre van szükségünk.

A tanítványok érdeklődését Jézus szavai felcsigázták, kíváncsiak, mikor következik be ez az esemény. Azonban időpontot nem kapnak, mert a kíváncsiságot nem elégíti ki az Úr. Arra int, hogy vigyázzunk. Legyünk készen, bármikor is jön el az Úr napja. Másrészt ne engedjük magunkat megtéveszteni, de figyeljük a jeleket, mert vannak jelek. A jelekre figyelve álljunk helyt, végezzük feladatainkat, hirdessük az igét.

Sok nehéz esemény lesz, amint azt már tudjuk is, hiszen az egyház kétezer éves történelme során láthatjuk, sok háború volt, sok természeti katasztrófa. És ezek nem szűnnek meg, hanem még inkább erősödnek. Egyre több a forrongás, mert ha az ember nem teszi életét az Úr Jézus kezébe, lázad, szembefordul a másikkal, mert mindig azt gondolja, fegyverrel, a másik legyőzésével megoldódnak a problémák, és béke lesz a földön. Ám ez nem így van, még több fegyver születik, még több konfliktus keletkezik. Békesség csakis Krisztusban adatik. A természeti katasztrófák is egyre szaporodnak, és egyre erőteljesebbekké válnak. Ezek az események arra is szolgálnak, hogy akik átélik, megtérjenek. Isten jele, és ha nem vesszük komolyan ezeket, mi magunk is átélhetjük.

Mindenfelé nehéz események lesznek, de ezektől nem kell megrémülni, hanem odamehetünk Urunkhoz. Mert ezek is jelek, jelzik a korszakváltást. Hiszen a vajúdás gyermek születéséről tesz bizonyságot, gyermek fog születni. A világban végbemenő vajúdások pedig új korszak érkezéséről tesznek bizonyságot. Nem a pusztulásé, hanem az életé, Istené az utolsó szó. Ő az, Aki újjáteremti a világot. Figyeljük a jeleket, készüljünk az Úr jövetelére, és közben vigyázzunk, senki meg ne tévesszen minket. Minden hírt vessünk az ige kontrollja alá. Ne a hamis tanítókra nézzünk, hanem egyedül az Úrra. De ne legyünk hamis biztonságban sem, ne mondjuk, mindez még messze van, minket nem érint. Mert nem tudjuk az Úr jövetelének időpontját. Azt se gondoljuk, minden nehéz helyzetből, tragédiából kimaradunk, mert ezeknek meg kell lenniük. De mindezek fölött, mi felfelé, Isten Krisztusban megjelentetett hatalmára és kegyelmére figyelünk. Amíg ezek az események megtörténnek, még mindig lehetőség van az Istenhez való fordulásra, a változtatásra.

Ó, Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz

1. Ó, Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz, Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz. Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név, a jel: Ó, szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell.

2. Ó, Jézus, most kopogtatsz, sebhelyes még a kéz; Könnymarta kedves arcod oly búsan intve néz. Ó, áldott, drága jóság, mely ennyit tűrve vár! Ó, bűnök szörnyű bűne, mely téged így kizár!

3. Ó, Jézus, szólsz, s a szívhez a szó szelíden ér: „Így bánsz velem? - teérted hullt testemből a vér!” Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már. Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár.

Isten áldásával.