A
|
Júdát fenyegető szomszédok - Izráel és Arám - is
összeomlanak, megítéltetnek, Asszíria elfoglalja őket (Ézs 17,1-14). Ebben a
próféciában is megszólal Isten vigasztaló üzenete, a rettegett Arám hatalma is
megtörik, eljön az idő, amikor nem jelent már fenyegetést. Soha ne a fenyegetésekre
nézzünk, ne szoruljon el a szívünk láttukon, hanem ismerjük fel, hogy ami ma fenyegetés,
az holnapra elmúlik. Damaszkusz gőgössé vált, keményen bánt szomszédaival, úgy
vélte, a környéken mindig ő lesz az Úr. De Isten mindig látja a bukást, és ezt
kijelenti népe számára. A kijelentés Isten gyermekeit vigasztalja és erősíti,
véget ér a rettegés, az ellenség elcsendesedik. Amikor az Úr Jézus eljött a
földre, az ember fellélegzett, mert látta: a gonosz legyőzetett. Jézus sok
embert megszabadított az ördög hatalmából, sokakat meggyógyított különféle
betegségekből, és hirdette a bűnök bocsánatát. Mindez bizonyságtétel volt arról,
hogy Őbenne Isten érkezett meg a világunkba, a Mindenható, aki Úr a gonosz
fölött, a pusztító erők felett. Megjelenése azt üzenete a gonosz számára, kevés
időd van, megtört az uralmad, és Jézus a kereszten teljesen legyőzte. A sátán
nem teljhatalom, Jézus nagyobb erővel rendelkezik. Ez minket is bátorít, ne ijedjünk
meg, hanem nézzünk mindenkor Jézusra, Ő a győztes.
Izráel is ítélet alá esik, elbukik Samária, mert Arámmal
szövetkezett, a pogány néptől várt segítséget Isten helyett. Többször látunk
ilyet, amikor Júda vagy Izráel nem Istenben bízik, hanem a politikában, a
szomszédos nagyhatalmak egyikében. Azonban Istennél nincs nagyobb hatalom, az
emberi szövetségek nem nyújtanak tartós segítséget és megoldást.
Izráel azt is meglátja, hogy a pogány oltárok hiábavalók.
Az ítélet idején döbbennek rá, hogy a szomszédos népek istenei csak emberi
alkotások, szobrok, a lélek belső vágyának kivetítései, így nem tudnak
segíteni. A megsemmisüléskor fognak rádöbbenni, hogy rossz irányba indultak el.
Gyakran csak a bajban döbbenünk rá, hogy bálványaink semmit sem érnek, jó
azonban, ha időben meghalljuk az Úr szavát, és nem várjuk meg az összeomlást.
Miért kell Izráelnek szembenézni ilyen jellegű ítélettel és
összeomlással? Megkapjuk a választ is: mert elfeledkeztél szabadító Istenedről.
Ennél nagyobb tragédia nincs, van Szabadító, és mi elfeledkezünk Róla. Úgy
élünk, mintha Ő nem lenne, mintha Jézus nem született volna meg. Te nem élsz
úgy, mintha nem született volna meg Jézus, mintha nem lenne itt és nem volna
kire számítani? Álljuk meg, és elcsendesedve valljuk meg az Úrnak, hogy bizony, gyakran megfeledkezünk Róla. Nem Tőle várjuk a szabadítást, hanem mi szőjük a
szálakat, keressük a jó szövetségest. Bizony, legtöbbször emberi segítségekben
és megoldásokban gondolkodunk, de ennek mindig megvan a következménye.
Erős kősziklánk van, gondoljunk Rá időben. Olyan jó, hogy
az ige kijelenti Őt a számunkra. Isten kőszikla, megingathatatlan kőszál, Akire
mindenkor lehet számítani. Ezen a kősziklán találunk menedéket, és ez nyújt
biztos alapot életünk számára. A kőszikla mindig biztosan áll, még a viharok és hullámverések idején is, építsük Rá életünket.
A nemzetek mindig zúgnak és morajlanak, ám Isten népe
biztonságban van. Ha figyelünk felfelé, meglátjuk, az Úr megdorgálja a morajló
népeket, és azok megrémülnek. Isten népét akarták megrettenteni, de ők rémülnek
meg. Dicsérjük Urunk hatalmát, és bízzunk Benne továbbra is.
A szenvedésekkel szembenéző gyülekezet úgy tekinthet az
üldözésre, a nehéz helyzetre, mint próbákra, Isten szeretetének jelére. Mindez
arról tesz bizonyságot, hogy Isten törődik gyermekeivel, az üldözést nevelésünkre
használja fel.
Amikor az Úr megfedd, általa nevel, jobbá akar tenni, azt
akarja, hogy szentségében részesüljünk (Zsid 12,4-11). Mert a cél a megszentelődés, azonban
odáig sok tisztogató munkára, formálásra van szükség. Nagyon könnyen elkeseredünk,
amikor támadásnak vagyunk kitéve, úgy gondoljuk, az Úr levette rólunk a kezét,
a szentíró azonban arra mutat rá, nem így van. Isten ilyenkor is kézben tart,
úgy bánik velünk, mint apa a gyermekével. A szülők is megfenyítik a gyermeket,
amikor szükségét érzik, de nem azért teszik, mert nem szeretik, hanem épp
fordítva. Szeretetük jelenik meg a feddésben is, mert általa formálják, védik
és terelgetik a jó útra gyermeküket.
Isten mindig a javunkra végzi a fenyítést, nem indulatból
jár el. Látja, most erre van szükségünk. Gyakran pont azért kell fenyíteni,
mert a szót nem akarjuk meghallani. Ő szól, elmondja, mi a helyes döntés,
melyik a jó út, de olyan nehezen akarjuk ezt meglátni és elfogadni. Így azután
a nehéz, fájdalmas helyzetek által próbál beszélni velünk és ráirányítani bennünket a
keskeny útra.
A szenvedés megedz és jó irányba terel, elvégzi bennünk azt a felismerést, hogy mindig szükségünk van az Úr jelenlétére, vezetésére.
Fontos még azt is látni, a szentíró rámutat, ne negatívan tekintsünk a
szenvedésre, ne azt lássuk, milyen nehéz az életünk, hanem vegyük észre,
vérünket még nem ontották a hitünkért. Nincs miért panaszkodni, zúgolódni, mert
a hithősök, és maga a mi Urunk is vérét adta a gonosz elleni harcban.
Megtörténhet velünk, de ne érjen váratlanul, és főként ne jelentsen ez
csalódást. Földi életünk a bizonyságtétel útja, és ezen az úton bármikor
mártíromságra is sor kerülhet. A hívők vére gyakran volt magvetés, lehet az ma
is. A mártírélet hamarább válik bizonyságtétellé, mint a langyossá vált, a
világba belesüppedt élet.
Testvérek, menjünk bátran
1. Testvérek, menjünk bátran, hamar
leszáll az éj, E földi pusztaságban Megállni nagy veszély. Hát merítsünk erőt A
menny felé sietni, Nem állva megpihenni A boldog cél előtt.
2. A keskeny útra térünk, Ne rettentsen
meg az; Ki elhívott, vezérünk, Tudjuk, hogy hű s igaz. Mint egykor Ő tevé, Most
véle s benne bízva, Arcát ki-ki fordítsa A szent város felé.
3. Óemberünk ha szenved, Az jó nekünk,
tudom; Ki vérnek, testnek enged, Az nem jár jó úton. A láthatót ne bánd, Csak
rázd le, mi kötözne: Hadd törjön éned össze, Menvén halálon át.
4. Zarándok módra járva, Legyen kezünk
üres; Csak terhet vesz magára, Ki pénzt, vagyont keres. Hadd gyűjtsön a világ,
Mi tőle el se kérjük, Kevéssel is beérjük, Bennünket gond se bánt.
5. Az út el van hagyatva, Borítja sok
tövis; nehéz emelni rajta Még a keresztet is. De egy út van csupán, Így hát
előre bátran, Keresztül minden gáton, Hű Mesterünk után.
6. Úgy járunk itt, lenézve, Mint
ismeretlenek; Sokan nem vesznek észre, Hangunk se hallva meg. De aki ránk
figyel, Víg énekünket hallja. Szent reménység sugallja, Mit ajkunk énekel.
7. Ha botlanak a gyöngék, Segítsen az
erős; Hordjuk, emeljük önként, Kin gyöngesége győz. Tartsunk jól össze hát,
Tudjunk utolsók lenni, A bajt vállunkra venni E földi élten át.
8. Menjünk vígan sietve, Hisz utunk
egyre fogy; Nap megy napot követve, S a test majd sírba rogy. Csak még egy kis
tűrés! Ha Őt híven követjük: A láncot mind levetjük S vár ránk az égi rész.
9. Elmúlik nemsokára a földi vándorút,
És az örök hazába, ki hű volt, mind bejut. Ott vár angyalsereg, Ott várnak mind
a szentek, S az Atyánál pihentek, Megfáradt gyermekek.
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése