Mennyivel inkább

M

ai igénkben sok bátorítást kapunk az Úrral való elindulásra és a Ráhagyatkozásra (Ézs 43,1-28). Izráel népe olyan nehezen akarta elhinni, hogy valóban véget ért a fogság, és haza lehet menni. Olyan nehezen hisszük el, hogy a megszokott dolgoknak vége, és Isten egy újat készít. Talán még nem világos előttünk, nem látjuk a részleteket, de hittel elindulhatunk. Azonban mi is gyakran problémákat gyártunk, kifogásokat keresünk, miért is nem akarunk mozdulni, változni, elindulni hazafelé. A fogságban élő nép is kényelmesebbnek gondolta a maradást. Felnőtt egy új generáció, akiknek már Babilónia volt a hazája, minek mennének Kánaán földjére, az elmúlt csodák és álmok országába. Letűnt a múlt, itt kell élni, itt kell megtalálni a helyünket. Beleszülettek ebbe az országba, mint ahogy mi is beleszületünk a világba, itt érezzük magunkat itthon, és nem akarunk mozdulni. Nem, mert ez tűnik biztosabbnak, és úgy véljük, ha Istennek engedünk és elindulunk igazi hazánk felé, veszítünk. Aztán az út is hosszú és fárasztó, különféle nehézségekkel, veszélyekkel kell szembenéznünk, maradunk. A tanítványok, amikor elhívta őket az Úr, nem a veszélyekre, hanem Jézusra néztek, és követték Őt. Bátran maguk mögött hagyták megszokott életüket, és vállalták Jézussal az újat. Erre hív minket is az Úr igénk által.

Isten megszólít, és azt mondja, ne félj! Belelát szívünkbe, és tudja, mi van ott: félelem. Ezért mondja, ne félj! Olyan jó, hogy ezt mondja. Miért ne féljünk? Mert megváltott, nevünkön szólított, és aki ennek a felszólításnak enged és rábízza az életét, az az Övé. Vagyis az Hozzá tartozik, és nem kell már félnie. Isten oltalmazza az övéit az úton.

Isten nem ígér könnyű és problémamentes utat, de ígéri, hogy végig velünk lesz. Ez elég, ennél többre nincs szükség. Ha Ő velünk, ki lehet ellenünk? Ha Ő velem, bátran indulhatok, mert Ő győzi le az akadályokat, Ő segít át a holtponton, amikor elakadok. Dávid is megvallotta, hogy Isten segítségével a kőfalon is átugrik. Ez azt jelenti, magamban kevés vagyok, a legegyszerűbb problémánál, egy apró kis kavicsnál megtorpanok, de Vele tovább tudok menni.

Szívet melengető az a vallomás, amit Isten tesz, „drága vagy a szememben, becses vagy, és szeretlek” (4). Ő drágának tart engem, becsesnek, és szeret, mindennél jobban szeret. Bizony, megrendítő ez a vallomás, engem ennyire szeret az Úr, Fiát adta értem. Amikor az Úr mondja, hogy szeret, az valóság, és nem változtat véleményén akkor sem, ha már nem vagyok szeretetre méltó. Ő nem mondja, ennyi volt, és elég, már nem szeretlek, mást szeretek helyetted. Legyünk nyugodtak, ha Ő kimondta, hogy szeretlek, akkor az mindörökké úgy is van. Ő nem vonja vissza a szavát.

Isten a régit lezárja, a múltat eltörli. De lásd meg, milyen volt ez a múlt. Nem Ő volt a fontos, nem Őt kerested, sőt, így mondja: megfáradtál irányomban. Hányszor megfáradunk, belefáradunk az életbe, az egymással való kapcsolatba, és ez rátelepszik hitünkre is. Megfáradtak, vagyis úgy gondolták, mind szép, amit a próféta mond, de úgy sem lesz abból semmi. Isten azonban így szól: Eltörlöm álnokságodat, bűneidről nem emlékezem meg. A múltat eltörli, nem emlegeti, hanem újat kezd. Egy egészen újat, akkor, amikor úgy gondoljuk, nem lehet már új az életünkben. Mi se visszafelé tekintgessünk, hanem felfelé, egyedül Őreá nézzünk. Mert most még nagyobb dolgokat cselekszik, mint régen, és ezt a nagyobbat Jézus által viszi végbe

Az imádság fontosságára hívja fel figyelmünket az Úr (Mt 7,6-11). Arra bátorít, hogy kérjünk, mert aki kér, az kap. Isten elé szabad mennünk, odavihetjük problémáinkat, szolgálatunkat, és Ő meghallgatja kéréseinket. Ha gyermeki lelkülettel megyünk, ha valóban úgy járulunk elé, mint mennyei Atyánk elé, meghallgat.

Azzal támasztja ezt alá, hogy rámutat, az ember is ad gyermekének azt, amit kér, ami javára válik. És ha mi gonosz létünkre tudunk jó ajándékot adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyánk. Jézus úgy látja, hogy az ember gonosz, igen, ez így van, a bűn gonosszá tesz, ez az alapvető jellemünk, és ennek ellenére is tudunk jól viszonyulni azokhoz, akiket szeretünk. Ez a gonoszság Jézus bűntörlő hatalma által íródik felül. Amikor újjászületünk, az Ő természetét kapjuk meg. Ez csodálatos: krisztusi természet részesei lehetünk az atyáinktól örökölt hiábavaló természetünk helyett.

A másik, amire oda kell figyelnünk: mennyivel inkább ad a  ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérnek Tőle. Mindig erre kell gondolnunk, ha mi bűnös létünkre könyörületre indulunk, mennyivel inkább mennyei Atyánk. Ha mi tudunk jót adni gyermekeinknek, mennyivel inkább ad Ő jókat. A mi részünk, hogy kérjünk Tőle. Merjünk kérni, és higgyük, hogy Ő meghallgatja imádságunkat. Pál azt kéri, hálaadással tárjuk fel az Úr előtt kéréseinket. Adjunk hálát, hogy kérhetünk, és hogy Ő meghallgat. A többit pedig bízzuk Rá.

'Imádkozzatok és buzgón kérjetek!'

1. 'Imádkozzatok és buzgón kérjetek!' Bűnös voltunkért, Uram, ó, ne vess meg! Tiszta szívet és Szentlelket adj nékünk, Hallgass meg Fiad nevébe', ha kérünk.

2. 'Keressetek buzgón és megtaláltok!' - Téged keresünk, Uram: hogy bűn s átok Erőt ne vegyen mirajtunk, légy nékünk Égi utunk, igazságunk, életünk!

3. 'Zörgessetek buzgón Isten ajtaján!' - Elfáradtunk, Uram, e világ zaján; Ó, nyisd meg az égi béke szép honát, Add, hogy zenghessünk örök halleluját!

Isten áldásával.