Forduljunk Jézus felé

A

 137. zsoltár a babiloni foglyok imádságát őrzi meg (Zsolt 137,1-138,9). Idegenben nem tudtak énekelni, mert fájt nekik a templom és Jeruzsálem városának pusztulása. Akárhol nem lehet az Istent dicsérő énekeket énekelni, ott, ahol kigúnyolnák az Urat, ott nem. Azonban mindenütt készen állhatunk bizonyságot tenni az Úr nevéről. Elmondhatjuk, milyen nagy dolgot cselekedett, különösen így, húsvétkor. Mert nincs nagyobb dolog annál, hogy Jézus feltámadt. Isten korlátlan hatalma mutatkozik meg benne. A halál sem akadály a Számára. Az embernek a sír lezárt terület, nem tudunk behatolni a halál birodalmába, de Isten nagyobb a halálnál is. Ezért forduljunk Hozzá bátran, mert ahol mi elakadunk, ott Őneki van hatalma tovább menni.

A legfőbb öröme a zsoltárosnak Jeruzsálem, vagyis az Úr városa, ahol az Úr háza található. Jeruzsálem nem turistalátványosságot jelent neki, hanem Isten jelenlétét. Ott volt a szövetségláda, ami fölött Isten dicsősége jelent meg népének. Tehát a legfőbb öröm az Úrral való kapcsolat, maga az Úr személye. Mi jelenti nekem a legfőbb örömöt? Isten a legnagyobb érték, vagy csak az, amit ad? A zsoltáros Isten után vágyakozik.

Teljes szívből magasztalja - csodálatos vallomás ez. Nem csak egy részt ad a szívéből Istennek, hanem a teljes szíve az Övé. Azt jelenti ez, hogy semmi más nem fér oda be, csak Isten, és amit Ő beenged. Kié az én szívem?

A bálványokkal szemben is vállalja az Urat. Meg meri vallani, hogy Izráel Istene az egyedüli és élő Úr. Bizony, ezt nem mindig merjük vállalni. Megvallja, hogy Isten meghallja a Hozzá kiáltót. Személyes tapasztalata, amint erőt és bátorítást kap Tőle. Isten szól ma is, forduljunk Hozzá, és halljuk meg, amit mond. Szavában erő van, feltölti lelkünket.

Reménységét fejezi ki, amikor a föld királyainak Isten magasztalását vetíti előre. Ma még nem borulnak le egyetemesen a vezetők az Úr Jézus előtt, azonban vannak a különféle népek tagjai közül, akik hisznek Jézusban, mint Megváltóban. Imádkozhatunk azért, hogy minél többen dicsőítsék Urunkat, és adják át Neki az életük feletti Uralmat. Én már dicsőítem Őt, egész életemmel?

Megvolt a végső elutasítás, a legtragikusabb nap, amit az emberiség megélhetett (Jn 19,31-20,18). Isten eljött, és mi elutasítottuk, keresztfára ítéltük. Bár adna az Úr őszinte megbánást, mert Isten kegyelme, hogy ennek ellenére nem zárta le velünk, hanem Jézus haláláért ad lehetőséget a Hozzátérésre.

Az is megrendít, hogy a külsőségekre mennyire tudunk ügyelni, de Isten akaratára kevésbé. Elhisszük, ha a szokásokat megtartjuk, Istent nem érdekli, hogyan élünk. Ez azonban nem igaz, Őt az érdekli, hogy megtartjuk-e, amit mond. Isten számára az engedelmesség a fontos, a mi szokásaink, hagyományaink nem helyettesítik az ige megtartását. Mennek a zsidók páskát ünnepelni véres kézzel. Mi milyen kézzel és szívvel ünneplünk? Mert lehet véres kézzel is jönni, ha elismerjük és megbánjuk, és az Úr bocsánatát kérjük. Ezek azonban a hagyománynak megfelelnek, közben Isten Fia vére a kezükön. Ne elégedjünk meg a tál külsejének a megtisztításával, hanem tisztítsuk meg annak a belsejét is.

Az ismeretlenségből, rejtett tanítványságból előjön Arimátiai József. Eddig az volt a jelszava, senki meg ne tudja, most pedig mindenki tudja meg, kihez tartozom, kicsoda nekem Jézus. Eljutottam-e már ide, hogy azon fáradozom, mindenki ismerje meg az Urat? Tudják meg, hogy övé az életem. Már nem számít, mibe fog ez kerülni. Az sem rendít meg, ha a karrierem rámegy, mert Jézusban életet nyertem. Nincs Jézushoz fogható.

Az új sírhelyet is átengedi Jézusnak. Jézus mindent megér. Valóban így gondolom én is? Mindent, a még nem használt dolgaimat is kész vagyok átengedni Neki? Az új eszközeimet, ruháimat is átengedem? Mi általában a használtat vagy a már használhatatlant adjuk az Ő munkájára. Odaadom-e Neki azt, amit még én is tudok használni, ami nekem is kedves? Amit egy fontos alkalomra szántam, mint Mária tette korábban a nárduskenettel.

Amíg az emberek ünnepelnek, a tanítványok pedig félelmükben elbújnak, Isten munkálkodik. Azt ígérte az Úr, hogy halála után a harmadik napon feltámad. Az Ő száját nem hagyja el hiábavaló ígéret. Eljött a hét első napjának reggele, és az Úr munkálkodik. Elvette a követ a sír szájáról. Ezzel megnyitotta az utat a halál birodalmába. Levette a zárat a kapuról, most már nem rettegett erő, hanem meghódoltatott alattvaló. Jézus legyőzte.

Jó látni, hogy az Úr az Őt keresők előtt jár, és megkészíti számukra az utat! Az akadályt eltávolítja. Keresem én Jézust? Vágyom a Feltámadottal találkozni? Magdalai Mária vágyott Jézus után. Nem érti, mi történt. Még nem jut el a szívéig a valóság, nem elvitték Jézust, hanem Ő maga hagyta el a sírt, mert él. Csodálatos üzenet ez, Jézus él. Élő Urunk van. Mivel él, megközelíthető, tud kommunikálni.

Mária is ezt tapasztalja meg. Előbb csak a jeleket látja, de azok nem győzik meg. A találkozás, az Úr megszólító szava ad világosságot. Aki igazán keresi Őt, azt meg fogja szólítani, és igéjén keresztül megtapasztalhatjuk, hogy él. Mert csak élő személy tud beszélni. Ráadásul Jézus néven szólít, vagyis ismer. Tudja, ki az, aki keresi, ismeri szívünk titkait is.

Amíg a sír felé néz Mária, nem látja az Urat, meg kell fordulni, hogy lássuk. Őt már ne a sírban keressük, hanem az élők között.

Mária a feltámadás követe lesz, elmondja, látta az Urat. Ez fontos, saját maga tapasztalta meg, hogy él az Úr. Mindig kell a saját tapasztalat, mert anélkül csak elmélet a hit. Ha nem élem át az Úr munkáját, csak eszme marad a hit. Azonban nem elég magában a tapasztalat, szükség van Jézus üzenetére, az igére. Mert az ige által munkálkodik. Az ige erősíti meg a tapasztalatot.

Krisztus feltámadott

Krisztus feltámadott, Kit halál elragadott; Örvendezzünk, vígadjunk, Krisztus lett a víga-

szunk, Alleluja! :/: Ha ő fel nem támad, Nincs többé bűnbocsánat, De él, ezért szent ne -

vét, Zengjük ő dicséretét, Alleluja! Alleluja! Alleluja! Alleluja! Örvendezzünk, vígadjunk,

Krisztus lett a vígaszunk. Alleluja!

Isten áldásával.