A
|
templom építéséhez sok és értékes anyagra volt
szükség (1Krón 29,1-9). Dávid király mindenből a legjobbat szerezte be. Az Úr
házát kiváló alapanyagokból lehet megépíteni, Isten országában nem lehet akármit
felhasználni. Ott van-e ez bennünk is? Igyekszünk-e mindig a legjobbat nyújtani
az Úr számára? Sokszor megkísért bennünket, hogy csak a silányabbat adjuk, vagy az
időnk értéktelenebb részét, fáradtságunkat. Egy szegény szíriai keresztyénről
maradt fenn a következő történet. Gyülekezetükben rámutattak a tized fontosságára, és
ő is elhatározta, hogy a tíz frissen kelt kiscsirkéből egyet az Úrnak ad. A
legszebb kiscsirkét választotta ki, fehér zsinórt kötött a lábára, és az Úr
csirkéjének nevezte. Ez a csirke lett a
legszebb, és amikorra tyúkká fejlődött, sokkal nagyobb lett, mint a többi. Ekkor
már megbánta, hogy erre kötötte a madzagot, gyorsan levette a lábáról és a legkisebb
lábára kötötte rá. Azonban az istentiszteleten, az úrvacsoraosztás alkalmával,
meglátta, hogy az Úr Jézus az életét adta érte. Sírva ment haza, és visszarakta a
madzagot a legnagyobb tyúk lábára. Mi nem szoktuk meggondolni magunkat, nem
adjuk mi is a legkisebbet, a legkevesebbet az Úrnak? Pedig Jézus nem mérlegelt,
hanem szeretetből az életét adta oda értünk.
Dávid sem csak megszokásból adott, és végezte az előkészítést, hanem az
Úr háza iránti szeretetből. Ez az igazi érték, amikor szeretetből végzem az Úr
népe közt a munkámat. Nem azért megyek az istentiszteletre, mert elvárják,
hanem mert szeretem Jézust, vágyakozom Vele lenni, vágyakozom a szavára. Vizsgáljam meg a szívem, a szolgálatokat, milyen indíttatásból végzem? Én is az Úr és népe iránti szeretetből, vagy
azért, mert megbíztak, és közben duzzogok és morgok, mint az idősebb fiú?
A király felhívására sokan adakoztak, de nem azért, mert a király kérte,
hanem önként és szívből. Azért, mert ők is szerették Istent, és így látták
jónak. Mindig az önkéntes adakozás viszi előre az Úr ügyét, amikor Isten
Szentlelke indít az adakozásra. Nem azért teszem, mert mások is így
cselekednek, mert most az a divat vagy elvárás. Anániás és Szafira ebbe a
csapdába esett bele az első gyülekezet idején. Itt azonban mindez szívből fakad. Azért adnak, mert előbb önmagukat adták az Úrnak. Ezt várja tőlünk is az
Úr, ne a pénzünkkel akarjuk Őt elintézni, hanem előbb magunkat adjuk Neki.
Önmagunkat adjuk át Neki, és ebből a mozdulatból sok áldás fakad. Csodálatos,
amikor az Úr rendelkezhet egész életünkkel. Ilyenkor megújulás megy végbe.
Talán pont azért nem újulnak gyülekezeteink, mert csak egy problémát, és nem
egész életünket adjuk át Neki.
Urunk figyelmeztetése ma is aktuális: vigyázzatok magatokra (Lk 17,1-10).
Ez nem a hitetleneknek, hanem a tanítványoknak szól. Azt kéri Urunk, hogy figyeljünk
oda az életünkre, nehogy megbotránkoztassuk azokat, akik most keresnek, vagy
még nem tartanak ott, ahol mi. Pál
apostol is szembesült ezzel, amikor arról vallott, hogy inkább nem eszik húst
és nem iszik bort, ha így segít a gyöngébb hitűeknek. Vegyük mi is figyelembe, hol tart a másik,
hányszor esne kevesebb ember vissza a szenvedélybetegségbe vagy a bűnbe, ha
komolyan vennénk a helyzetét, és mi is lemondanánk érte arról, ami neki
problémát okozott.
A megbocsátás is fontos kérdés, ezen alapszik a hitünk, mert csak azért
lehetünk Isten gyermekei, mert Ő is megbocsátja megvallott bűneinket. A
vétkezés benne van kapcsolatainkban, de lehet rendezni, és ennek módja a
bűnbánat és bűnbocsánat. Az Úr nem
szabja meg a bűnbocsánat mértékét, korlátlanná teszi. A megbocsátásban nem lehetnek korlátok. A
vétkezésben, a rossz cselekvésében alkalmazzunk korlátot, kérjük az Urat, hogy tisztítsa meg szívünket, mert fáj, ha vétkezünk, és már nem akarjuk Őt
megszomorítani.
A tanítványok hitük növelését kérik az Úrtól. Ez önmagában jó kérés, ám
ha meglátjuk, mennyire mennyiségben gondolkodnak, akkor mégsem annyira jó ez a kérés.
A hit nem mennyiség, hanem minőség kérdése. Erre utal a mustármagnyi hit. A benne
lévő nagy erőn van a hangsúly. Mert a
hit nem egy látványosság, amiből az a jó, minél nagyobb. A hitet a
hatóerejéről, életünkben elvégzett munkája alapján kell meglátnunk. Van-e erő a
hitünkben? Történnek-e dolgok, amikor hitből imádkozunk és hit által élünk? Az
élő és erőtől duzzadó hit átalakít. Természetesen, nem a természetet, hanem a szíveket. Mert a szíveket, az
életeket sokkal nagyobb tett megváltoztatni, mint a környezetet átalakítani. A
kérdés az, van-e mustármagnyi hitem? És ez a hit hat-e? Mert a hit hat, van
hatása az életben. A bibliai hit nem valaminek az elhívése csupán, hanem az élő
Istennel való összeköttetés. A hit kapcsol össze Vele, és ezen csatorna által árad az Úr kegyelme és ereje életünkbe.
A következő példázat ismét a sorrendre teszi a hangsúlyt. Ki az első az
életemben? Mi rám a jellemző? Ez, hogy
előbb az Úr, a Gazda akarata, és majd csak azután jövök én? Bizony, bűnbánattal
kell megvallani, hogy legtöbbször előbb én jövök, és majd csak azután
következik Isten. Pedig az ige arról beszél, hogy a tanítványok az Úr szolgái,
a szolga pedig soha nem előzhette meg az Urát. Előbb elvégezte, amit
parancsoltak, és csak azután következett ő. Bizony, ma ritkán látni ezt a
hozzáállást Isten országához. Annyira a magunk kényelmét és javát keressük.
Hányszor várunk dicséretet, megbecsülést, ha valamit tettünk az Úr
szolgálatában, bár legtöbbször ezt is honorálják valamilyen formában. Milyen
ritka ez a lelkület: nem érdemlek én köszönetet, hiszen szolga vagyok csupán,
és a szolgának az a kötelessége, hogy szolgáljon.
Úrnak szolgái mindnyájan
1. Úrnak szolgái mindnyájan,
Áldjátok az Urat vígan, Kik az ő házában éjjel Vigyázván, vagytok hűséggel.
2. Felemelvén kezeteket, Dicsérjétek Istenteket, Szívből néki hálát
adván, Őt áldjátok minduntalan!
3. Megáldjon téged az Isten A Sionról kegyelmesen, Ki teremtette az eget,
A földet és mindeneket!
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése