Először

T

etteinknek, beszédünknek következménye van (1Krón 21,14-22,1). Ezzel szembesül Dávid is, pedig lett figyelmeztetve, mert az Úr mindig szól. Ott van övéi élete mellett és terelgeti őket. Azonban gyakran egy másik ember, az igehirdető, vagy egy testvér által szól.  És ezért nem vesszük Isten szavának, különösen, amikor mást mondanak, mint amit elterveztünk. Dávid sem ismerte föl Jóáb szava mögött az Istent, így azután szembesülnie kellett a következményekkel. Ezek, nemcsak számára voltak fájdalmasak, hanem az egész népre hatást fejtettek ki. Hetvenezer ember halt meg, borzasztó milyen hatása van a bűnnek, amely most engedetlenség által nyilvánult meg. A legtöbbször a bűn az engedetlenséget használja eszközül, mert nem szeretünk engedelmeskedni. Mi szabadságot akarunk, és úgy gondoljuk, az engedetlenség a szabadság. Akkor érezzük szabadnak magunkat, ha senki nem szól az életünkbe, még Isten sem. Így azután a szavát sem vesszük komolyan, nem cselekedjük. Ez a mi bajunk, olvassuk ugyan az igét, de nem tesszük, nem úgy olvassuk, hogy az életté váljon.

Az Úr sokkal érzékenyebb az emberi gondokra, a szenvedésre, tragédiára, mint mi. Bánkódni kezdett, pedig Dávidnak kellett volna bűnbánatot tartani. Az ő szívének kellett volna fájni azért, ami történt. Urunkat megrendíti a bűn következménye, mert Ő nem a halált, hanem az életet akarja, ezt kínálja nekünk. Fogadjuk el ma az életet, engedjük, hogy fájjon a bűn, és tegyünk róla vallást Isten előtt.  Ő kész megbocsátani, kész eltörölni a bűnt, és új kezdést lehetővé tenni.

Isten nem csak bánkódik, jaj, mi is történt, hanem cselekszik. Azt mondja: Elég! Csodás tulajdonság, ki tudja mondani, elég. Gyakran ez a mi problémánk, képtelenek vagyunk ezt a szót kimondani, és belemerülünk, vágyainkba, szenvedélyeinkbe.  Azért válunk rabokká, mert nem tudjuk ezt kimondani, elég, nem megyek tovább ezen az úton, hanem visszafordulok.  Igénk rádöbbent, magunktól képtelenek vagyunk erre, de az Urat segítségül hívhatjuk.  Ő megkönyörül, és képessé tesz akarata cselekvésére.

Amikor meglátja a király a pusztító angyalt karddal a kezében, megretten és arcra borul az Úr előtt.  Most jut bűnbánatra, most méri fel tettének súlyát, és jut bűnbánatra.  Már nem keres más felelőt, nem is hárítja Istenre sem, hanem kimondja, én vagyok az, aki vétkeztem.  Ez a gyógyulás útja, amikor nem keresek felelőst, nem menekülök, hanem meglátom, én vétkezte. Dávid felismeri és Vállaja a felelősséget az Úr előtt. Ez az igazi bűnbánat, magát teszi felelőssé, és kész vállalni Isten ítéletét. Nem másokat akar büntetni, hanem oda áll az Úr elé és kéri, az Úr őt büntesse meg.  Ahogyan Péter is kimondja majd később, menj el tőlem Uram, mert, bűnös ember vagyok. Amit korábban jónak látott, arra most azt mondja, nagy gonoszság.  Isten közelében másképp látjuk dolgainkat, ami korábban dicsőségnek számított, most gonoszság. Mi már ismerjük Isten drága kegyelmét és tudjuk, Urunk átvállalta a büntetést, ezért nem kell Dávidnak és nekünk sem a büntetést elhordozni, mert az Úr Jézus a kereszten elrendezte.

Dávidnak, a királynak, akinek a szavát szolgahad, és alárendeltek serege lesi, újra meg kell tanulnia az engedelmességet. Mindent aszerint kell cselekednie, ahogyan Isten üzeni neki. A hívő élet lényege az engedelmesség, minden probléma gyökere pedig az engedetlenség. Oltár kell állítani, de nem ott és ahol ő karja, és nem is úgy ahogy Dávid eltervezi, ebben is Istenre kell figyelni. Az istentisztelet is akkor jelent áldást, ha figyelünk az Úr szavára, ha nem magunkat akarjuk megvalósítani, hanem mindenben az igéhez igazodunk. A kivont kard is ösztönzi Dávidot. Olyan szomorú, hogy van amikor erre van szükség, mert ha nincs baj az életünkben, ha nem lebeg felettünk az ítélet kardja, lazítunk.

Próbán megy keresztül Dávid, megúszhatná olcsón ezt az ügyet, ha ez lenne a célja. Nem olcsón akarja megúszni, hanem kegyelmet szeretne nyerni. Rendezni akarja a dolgokat Istennel és tudja, ennek ára van és ezt vállalja. Nem a más költségén rendezi el a vétket, hanem a sajátján. Mert csak azaz ajándék, ami nekem kerül valamibe, amit én adok. Hányszor vagyunk úgy, hogy amit mástól kapunk, azt adjuk istennek, és így tulajdonképpen mi meg sem éreztük. Dávid felismeri, ez nem lenne helyes, és ő nem akar ingyen kapott áldozatot bemutatni.

Dávid most nem mer az Úr elé állni, pedig állhatna, mert amikor alázattal kérdezni akarunk, nincs ok a félelemre. Most sem az volt a baj, hogy kérdezett, hanem pont az ellenkezője, nem kérdezte meg az Urat, és nem hallgatott arra sem, amit Jóáb által üzent neki. Bátran kérdezzünk, de mindig előbb, mint ahogy cselekszünk.

Mennyire félreértjük Jézust, amikor földi ügyeink kibogozására, igazságtételre akarjuk felhasználni (Lk 12,13-32). Ő nem a másik embert, aki nincs jelen, akarja rendre utasítani, hanem mindig azt kívánja formálni, aki Vele szemben áll.  Ezt az embert és a tanítványokat akarja új látáshoz segíteni. Mert nem a törvény, az ítélet hoz változást, hanem ha én másképp látom az ügyet, ha más szemmel tekintek ezután azokra a dolgokra, amelyek eddig annyira fontosak voltak.

Minket akar arra a felismerésre elvezetni, hogy ennek a világnak minden kincse sem ad életet, a vagyon sem tart meg.  A bőség sem teszi jobbá az életünket, sőt azt látjuk, hogy a jólét inkább árt, mint használ. Elvon az Úrtól, mert a pénzben, a saját lehetőségekben bízunk, úgy érezzük, nincs Istenre szükségünk. Aki így gondolkodik, az Jézus szerint bolond. Mert pénzzel nem lehet üdvösséget szerezni, és a jólét, nem közel visz Istenhez, hanem gyakran eltávolít tőle, és egymástól is. Már nem éhezzük az igét, Urunk közelségét, nem vágyunk minél több időt Vele lenni, a perifériára szorul. Ennek következtében meglazulnak kapcsolataink is.

A példázatban szereplő gazdag ember Jézus szerint, bolond, mert a pénz itt marad, és általa nem vásárolható meg az üdvösség. Mert ingyen kegyelemből van üdvösségünk, és ez Isten ajándéka (Ef 2,8). A világ megdicsérné ezt az embert, fantasztikus vállalkozó, csodásan előrelátó, bölcs. Igen ez a fejlődés, lerombolni a régit és mindig újat és nagyobbat építeni. Még többet termelni, és még többet fogyasztani. Azonban az Úr másképp látja, és érdemes lenne mindig megkérdezni, Uram, Te hogyan látod?  Előtted is ilyen fantasztikus ez a terve? Te is azt mondod, halmozz, fogyassz, költs? 

Mi van a lelkünkkel? Mert a világi javak nem elégítik meg. Csak egyedül az élet kenyere és vize táplál, és végzi el, hogy a lelkünkben ne legyen üresség. Törődjünk a lelkünkkel, a lelki dolgokkal, szánjunk rájuk több időt, int amennyit eddig fordítottunk. Legyünk Istenben gazdagok, ne magunknak gyűjtsünk, még lelki dolgokat sem, hanem azért, hogy adjuk tovább. Mi szeretünk magunknak gyűjteni, pedig nem kell gyűjteni, mert van Atyánk, Aki gondoskodik rólunk. De nem előre, hanem mindennap, Ő a mindennapi szükségletünket adja meg a számunkra.

Rámutat az Úr ismét, az értékünkre. Bár látnánk meg, értékesek vagyunk Neki, és ez adjon békességet, mert azt jelenti, az értékről gondoskodik. Ha törődik a madarakkal, a mező füvével, mennyivel inkább velünk. Legyen ma is előttünk, amikor az aggódás, a félelem akar belopakodni szívünkbe, és azt susogja, mi lesz velünk, az Úr szava: mennyivel inkább öltöztet az Atya titeket. Mennyivel inkább, ezért nem kell nyugtalankodnunk, mert a világ pont ezt teszi. Az Atyában bízó, az aggodalommentes élet az igazi bizonyságtétel.

Megmondja az aggodalommentes élet receptjét, keressétek először Isten országát és igazságát. Ezt bizony nagyon tudjuk, ez az ige már a könyökünkön jön ki, de valóban így van? Tényleg Isten országa az első számunkra? Ha így lenne, nem aggódnánk, nem idegeskednénk semmi miatt, hanem hálaadással tárnánk fel az Úr előtt, és aztán végeznénk Isten országa dolgait, abban a bizonyosságban, a többit elvégzi az Úr.  Ne feledjük a tanácsot, inkább keressétek először az Isten országát. Amikor el akar ragadni a világ, a munka lendülete, jusson eszembe ez, inkább Isten országát keressem, és ami nem azt viszi előre, ami akadályoz benne, azt hagyjam hátra nyugodtan. Ha így teszem, megtapasztalom a ráadást is.

 HAGYJAD az Úr Istenre Te minden utadat

1. HAGYJAD az Úr Istenre Te minden utadat, Ha bánt szíved keserve, Ő néked nyugtot ad. Ki az eget hordozza, Oszlat felhőt, szelet, Napját rád is felhozza, Atyád ő, áld, szeret.

2. AZ ÚRRA bízzad dolgod: Könnyebbül a teher; :/: Ezer baj közt is boldog, Aki nem csügged el. Minek a gond, a bánat? Mit gyötröd lelkedet? Az Istent kérjed, várjad, S megnyered ügyedet.

3. A TE irgalmasságod Van rajtam, Istenem, :/: Te jól tudod, jól látod, Hogy mi használ nekem. Sorsomat úgy intézed, Amint te akarod; Bölcs a te végzésed, Ha áld, ha sújt karod.

4. UTAD van számtalan sok, Uram, és eszközöd; :/: Reánk is szent áldásod Bőséggel öntözöd. Művednek akadálya, Szünetje nincs soha; Úgy téssz, amint kívánja Gyermekeid java.

5. BíZZáL, bánatos lélek! Mit bánt a bú, a gond? :/: Él még, ki annyi vészek Torkából már kivont. Bajaidból kiment ő, Szűnnek keserveid; Rád még a jó Teremtő Víg napot is derít.

6. ŐBENNE vesd halálig Jó reménységedet: :/: Ő biztos révbe szállít A bajból tégedet. Bár késik a segítség És nem találsz vigaszt: Eloszlik gond és kétség Előbb, mint véled azt.

7. Ő MEGCSELEKSZI  végre Velünk azt, ami jó; :/: Ösvényünk erőssége Te vagy, Mindenható! Bár nehéz földi pályánk, Könny lepi és tövis, De örök pálma vár ránk: Utunk a mennybe visz.

Isten áldásával.