Megjelent az Élet

M

egragadott, amit olvasunk, Dávid a benjámini Kús miatt énekelt az Úrnak (Zsolt 7,1-18). Ez az ember szenvedést okozott neki, és ő ezzel az Úrhoz fordult. Miatta kezdett énekelni. Fájdalmában leborult, énekkel és imádsággal dicsérte az Urat. Hová fordulok mások miatt? Emberi segítséget keresek, más személyekkel osztom meg a fájdalmat, vagy az Úrhoz fordulok miatta? Dávidot Istenhez vitte a Kús által kapott szenvedés. Az Úrnak mondja el, ami a szívében van. Nem beszéli ki a dolgokat, hanem feltárja Istennek. És ez nagy különbség. Mi is tanuljuk meg az Úr előtt feltárni szívünket, minden problémánkat.

A megtapasztalt szenvedés, a sérelmek imádsággá, költeménnyé álltak össze. Tehát a negatív energiákat pozitívvá alakította át. A belső vívódásból ének és ima keletkezett. Ezt mi is megtehetjük, ne nyomjuk el a sérelmeket, hanem alakítsuk át szeretetté, látogatássá, beszélgetéssé, énekké, imává. Mert közben felszabadulunk, meggyógyulunk belülről. Alakítsuk át a lelkünk mélyén hordozott haragot, fájdalmat az Úr kegyelme által. A gyöngy is könnyekből készül, a kagyló húsába került homokszemcsék gyötrése nyomán könnyek keletkeznek, amelyből gyöngy formálódik.

Dávid megtehetné, hogy szembeszáll ellenségével, harcol ellene, de nem teszi, hanem az Úrhoz menekül. Más válaszokat ad a problémákra, mint ami megszokott volt, vagy amiket a környezete adott. Ő az Úrhoz menekült, Tőle kér szabadítást. Honnan tanulta? Talán kikísérletezte még gyermekkorában, és a bevált gyakorlatból egy jó szokás lett. Mielőtt reagál mindarra, ami éri, az Úrhoz fordul. Így azután nem válik elhamarkodottá. Sok problémát okoz a számunkra, hogy annyiszor első indulatból cselekszünk, azonnal válaszolunk. Dávid megmutatja a helyes utat: menj az Úrhoz, vidd Elé, oszd meg Vele, és várj Rá. Advent erre lehetőség, menjünk az Úr közelébe, és várjunk rá. Várjuk meg, amíg válaszol, és megmutatja, mit tegyünk. Sőt, várjuk meg, amíg az Úr cselekszik.

Dávid nem ítélkezik, hanem rábízza mindezt Istenre, mert tudja, hogy Isten ítéletet tart. Ő csak arra figyel, hogy tegye, amit az Úr mond neki. Ezért a benne levő feszültséget, haragvó indulatot az Úr előtt mondja ki, és nem viszi tovább. Az imádság által megtisztul, mert kilélegzi magából az ártó gondolatokat. Az imádság erre is lehetőség, amíg beszélünk az Úrhoz, kimondjuk magunkból a salakot, úgy, amint amikor lélegzünk, kikerül a szervezetünkből az elhasznált levegő, és beszívjuk a frisset. Erre van szükségünk, tartsunk mindig lélekzési gyakorlatokat, hatásuk meglátszik majd kapcsolatainkban is. A vége pedig hálaadással zárul, mert nem is zárulhat másképp, mivel a végére csak az Úr marad, Ő tölti be a szívet.

A szeretett tanítvány, János apostol levelébe tekintünk most bele (1Jn 1,1-4). Árad belőle a személyes bizonyságtétel. Nem az íróasztal mellett születnek gondolatai, hanem a mindennapi élet során. Mert a Jézussal való találkozás nem gondolati síkon ment végbe nála, hanem valóság volt. Jézus megszólította és elhívta a követésére, János pedig otthagyta addigi foglalkozását, a családi halászati vállalkozást és elindult Jézus nyomában. Meghozta döntését, és ennek megfelelően élt. Követte Jézust, mert ez több volt, mint halászni, most már embereket segített új életre, üdvösségre.

Nem vakon követte Jézust, hanem a mellette való haladás során megfigyelte Őt, és ennek eredménye lett a tartós tanítványság, a követés, és ez a levél is. Megfigyelte, de ez itt nem negatív töltésű kifejezés, hanem azt jelenti, hogy nemcsak ment vele, hanem figyelte, szemlélte Jézust. Tehát mindazt, amit Jézus életében látott, amit Tőle hallott, azt átengedte a szívén, mérlegelte az Ószövetség alapján. Mindezt azért tette, hogy világosan lássa, kicsoda Jézus. Neki már volt vallása, tehát nem arra volt szüksége, ő az Életet kereste. Mindent átengedett a szívén, és ebben az elmélkedéses állapotban, mindazt, amit eddig tanult és látott mások életében, Jézus mellé tette. Így arra jutott, hogy Jézusban található Élet. Őreá érdemes figyelni, mert aki ezt teszi, az él. A világ megtéveszt, életet kínál, de gyakran abból halál születik. Jézus közelében és munkássága által pedig mindez fordítva történik. Amerre jár, a halál munkája válik életté, megújulássá, örömmé, szeretetté, Isten dicsőítésévé.

János arra jutott a maga csendjében, hogy Jézusban megjelent az élet. Tehát ha azt kérdezzük, keressük, mikor jelent meg az élet a földön, a válasz: akkor, amikor Jézus lába a földet érintette. Jézus hozta el világunkba az igazi Életet, ami addig volt, azt nem lehet életnek nevezni, csak az élet keresgélésének. Aki megtalálja Jézust, életre talál, a Nélküle való életforma nem igazi élet. Akkor sem, ha elkápráztat ragyogásával, gazdagságával. Jézus bemutatta, hogy lehet hatalom és vagyon nélkül élni, nem ezek az élet céljai, de Nélküle képtelenek vagyunk nemet mondani rájuk. A kísértő mindent megtesz, hogy a világ gazdagságának ragyogásában ne lássuk meg Jézust. Pedig eljött az élet, megjelent Jézusban, mindezt úgy mondja az apostol, hogy maga is megtapasztalta, sőt, meggyőződött róla, mert utánajárt. A Krisztusban való hit nem dogmák vak elfogadását jelenti, hanem találkozást a feltámadott Jézussal, és tetteinek a megtapasztalását. Amit János ír, az megbízható, mert megvizsgálta és átengedte a lénye szűrőjén. Ha keresed az életet, jöjj Jézushoz, olvasd az igét, és rád talál az igazi, a teljes, az örök Élet.

Vezess, Jézusunk, S véled indulunk

1. Vezess, Jézusunk, S véled indulunk. Küzdelemre hív az élet, Hadd kövessünk benne téged; Fogjad a kezünk, Míg megérkezünk.

2. Adj erős szívet, Hogy legyünk hívek. És ha terhet kell viselnünk, Panaszt mégsem ejt a nyelvünk; Rögös bár utunk, Hozzád így jutunk.

3. Sebzett szívünk majd Mikor felsóhajt, Vagy ha másért bánat éget, Adj türelmet, békességet, Reménnyel teli Rád tekinteni.

4. Kísérd lépteink Éltünk végéig, És ha roskadozva járunk, Benned támaszt hadd találunk, Míg elfogy az út S mennyben nyitsz kaput.

Isten áldásával.