Akinek Krisztusa van, mindene van

2012. aug. 6. és 10. közötti gondolatak

Akinek Krisztusa van, mindene van

Fenyegetettség idején őrt állítottak a város falaira, az ő feladata volt az ellenség minden mozdulatának a figyelése, amint támadásra utaló jeleket látott, kürtjébe fújt (Ez 33, 1-33). A kürt hangját mindenki komolyan vette, tudták veszélyben vannak és annak megfelelően cselekedtek. Az őrálló feladata a figyelés és figyelmeztetés volt, a többi már a nép dolga volt. Mindenkinek magának kellett komolyan venni a figyelmeztetést. Az őrálló felelőssége arra terjedt ki, hogy figyeljen és időben jelezzen, a többi már nem rá tartozott. Azonban ha nem figyelt és nem vette időben észre az ellenség mozgolódását, vagy nem fújt a kürtjébe, felelősségre vonták.

Ezékielt ilyen őrállóvá tette az Úr, azonban ő nem az ellenségre figyelt, hanem az Úrra. Neki olyan éberen kellett figyelni, mint a városfalon lévő őrnek, meg kellett hallani, ha az Úr szólt. Ahogyan az ellenség nem jelzett előre, hanem az őr éberségén múlt, hogy időben meglátta-e az eseményeket, úgy a prófétán múlik, hogy figyel-e, megszólítható-e bármikor.

Nagyon fontos ez a feladat, erre hívott el minket is az Úr. Figyeljünk szavára és időben adjuk tovább embertársaink felé az üzenetet. Az ellenség ma is mozgolódik, sőt tudjuk, hogy igyekszik minden percet jól kihasználni, mert tudja, hogy kevés ideje van. Legyünk ma is éberek, figyeljünk az Úrra, bármerre legyünk és bármit tegyünk, az Úrral legyünk összeköttetésben. Pál apostol a szüntelen való imádkozást hangsúlyozta, ez azt jelenti, hogy legyünk állandóan Urunkra csatlakozva, mert csak így állhatunk meg, így nyerhetünk új erőt. Legyünk elérhetők az Úr számára, legyen kezünk ügyében az Ige, legyen minél több vers a szívünkben, hogy meghalljuk az Úr szavát.

Lényeges, hogy csak akkor szól az őrálló ha szót hall az Úr szájából, csak akkor mutat rá a bűnökre, ha az Úr felszólítja erre. Tehát nem arról van szó, hogy ami nem tetszik a prófétának, ami nem egyezik ízlésével azt olvassa másokra, vagy a maga elvárásaihoz igazítja őket. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a magunk elképzeléseit erőltessük másokra, hogy megmossuk mások fejét, azonban az őrálló feladata nem fejmosás, hanem figyelmeztetés.

A figyelmeztetés lényege, hogy meg lehet térni, Isten azt akarja, hogy megtérjünk gonosz útjainkról és éljünk. Tehát az őrállón keresztól Isten mentő szeretetének kell felcsendülni, a kürt hirdeti az élet szavát. Az Urat a megtérő és ezután az akarata szerint élő bűnösök örvendeztetik meg. Azért kell munkálkodnunk, hogy életre jussanak az emberek. A legnagyobb mélységből is talpra lehet állni, újra lehet kezdeni.

A megtérés lényeges mozzanata a rendezés, aki átéli, hogy az Úr eltörölte bűneit, az embertársaival is rendezni akarja a múltat. Van amit lehet rendezni és azt rendezni is kell. Amit nem lehet, azt elrendezi a kegyelem. Zákeus élete ragyogó példája ennek az életrendezésnek. Akit becsapott azzal rendezte, mégpedig nagylelkűen, hiszen négyszeres kárpótlást adott. A szegényeknek pedig vagyona felét osztotta szét (Lk 19,1-10).

Nekünk nem mindig anyagiakban vannak tartozásaink és ennek megfelelően nem csupán azzal kell jóvátennünk mulasztásainkat. A mi mulasztásunk egymás elleni vétkeink gyakran a kevés idő ráfordításában, figyelem és szeretethiányban mutatkozik meg. Tartsunk bűnbánatot és igyekezzünk Zákeus példáját követni mi négyszeresen pótolni, azt ami elmaradt. Figyelmet, türelmet, gondolkodást. Ugyanígy pótolhatjuk az Úrral való közösség mulasztásait. Gondoljunk bele mennyi áldást nyernénk, ha az eddigi csendességünk idejét négyszeresére növelnénk?

Jeruzsálem elesett, ezt a hírt kapja Ezékiel, beteljesedett az Úr szava. A próféta ajkai ismét megnyílnak , ezáltal mindenki előtt nyilvánvaló, hogy amit eddig hirdetett Ezékiel hiteles.

Ezek hatására elmennek a prófétát hallgatni, de még most sem szívből, nem úgy hallgatják, hogy az Úr üzenetét várják. Amit hallanak tetszik nekik, gyönyörködnek benne, de nem cselekszik. Az Úr azonban nem gyönyörködtetni akar, az istentisztelet, az igehirdetés nem kulturális esemény. Isten azért szól, hogy, amit mond komolyan vegyük és megcselekedjük. A mai igehallgatók is hányszor mondják, hogy szép volt az istentisztelet, de vajon mi maradt meg belőle? Mi volt a szép? És különösen mivé vált, életté, cselekedetté. A megértett Igének gyakorlattá kell válni. Az Úr Jézus is élete, amit hirdetett, Nála az Atya akarata gyakorlattá vált.

Pál apostol is a komolyan vett, megcselekedett Igéről vall (2Kor 6,1-18). Elmondja, hogy a gyakorlattá vált tanítványságnak van hatóereje. Mindezt úgy mondja, hogy ő maga is így élt. A nyomorúságokban Istenre támaszkodó, hitből szolgáló Pál élete bizonyságtétel volt. Ő mindig ügyelt arra, hogy hiteles maradjon. Életét, szolgálatát a szenvedések, lemondások, börtönbüntetések hitelesítették. Mégpedig azért, mert mindenki látta, hogy valóbban Krisztusért él. Hiszen ezekben a helyzetekben nem azért állt meg, mert megfizették, hanem Ő mindent Krisztusért végzett. Mennyire hiteles a mi szolgálatunk. Látszik-e, hogy minket is Krisztus szeretete szorongat, hogy nem a jólét, a külső körülmények a fontosak, hanem Ő. Az élete nehezebb helyzeteiben látszik meg, hogy valóban az Úr a mi motivációs erőforrásunk.

Pálnak semmilyen nem volt, mégis sokakat gazdagított, sokan mondták, hogy áldás számukra Pál jelenléte, jó vele lenni, őt hallgatni, mert általa szűnnek a bajok és megjelenik az élet. Mi már sok mindennel rendelkezünk, nem mondhatjuk, hogy semmink nincs. Hatalmas templomok, imaházak, gyülekezeti termek, de alig lézeng bennük valaki. Miért? Talán azért, amíg arra figyeltünk, hogy legyenek javaink, elveszítettük az igazi értéket, Krisztust. Vannak programjaink, de nincs élet, egyre több élet hull darabjaira, Pál szolgálatában pedig pont az valósult meg, hogy a világ által szétdobált életek helyreálltak.

Mi lehet a gond nálunk? Talán az, hogy Pál óvja Krisztus népét a felemás igától, a hitetlenekkel való keveredéstől, azonban korunkban ez már nem látszik. Mi már összekeveredtünk a világgal. A gyülekezetekben gyakran a világ módszereit alkalmazó emberek kerülnek vezető szerepbe. Már nem a bennünk élő Lélek vezet, irányít, hanem a világ szellemisége és gyakorlata. Az egyház olyan, mint a templom, van, ami nem odavaló, van aminek nem ott van a helye. Így van ez a hívő ember életében is, vannak olyan szokások, olyan magatartás formák, amelyek a világban elmennek, de a hívő ember életében nincs helyük.

Az Úr azt kéri tőlünk vizsgáljuk meg, mi az ami a világból bekerült az életünkbe, és tisztítsuk meg tőle magunkat. Nem kell félni, mert akinek Krisztusa van, annak mindene meg van. Mi egy egy gazdag Atyához tartozunk. Az Övé a föld teljessége.

Isten áldásával.

A jó Pásztor

Ezékiel könyve harmincnegyedik fejezetének első fele pásztorhoz hasonlítja Izráel vezetőit és papjait, a népet pedig nyájhoz (Ez 34,1-31). A vezetőket, különösen a papokat, pásztornak adta az Úr, nekik kellett Isten akarata szerint az Ő útján vezetni a népet. Törődniük kellett velük, gondozni őket. Isten azt akarta, hogy a pásztorok a nyájért éljenek. Az Úr volt a pásztorok Pásztora, Aki gondoskodott róluk, így nekik kizárólag csak a bárányokra kellett volna figyelni. Illés élete szépen mutatja ezt, amikor az országban éhínség lett, a próféta Isten akaratát cselekedte és bárhová ment, Ura gondoskodott róla. Illés soha nem maga gondoskodott magáról, hanem bízott az Úrban. Illés és még más próféták is a nyájért éltek.

Azonban a papok nem így gondolkodtak, legtöbbször nem bíztak az Úrban, hanem maguk akartak magukról gondoskodni. Úgy vélték a nyáj azért van, hogy őket jól tartsa. Szemléletük szerint a nyáj volt a pásztorokért, Isten azonban úgy akarta, hogy a pásztorok legyenek a nyájért. Nagyon korán, már Éli főpap idején jelentkezett ez a probléma. Az ő fiai már nem a népért, hanem a népből éltek. Az Úr ígéri, hogy számon kéri a nyájat pásztorai kezéből. Eljön az idő, amikor a pásztoroknak számot kell adni gazdájuk előtt. Mert a pásztoroknak is van Gazdája, gyakran megfeledkezünk erről.

Próbáljunk tükörként tekinteni erre az Igére, és őszintén belenézni. Ha megtettük lássuk meg, hogy milyen pásztorok vagyunk? Mert mindnyájunkra bízatott valaki. Akire rábíztak csak egy személyt is az pásztora annak, és felelős érte. Pásztorok vagyunk a gyülekezetben, a családban. Pásztor a lelkész, az igehirdető és minden gyülekezeti munkás, aki valamilyen feladatot kapott az Úrtól. Pásztor az apa és anya, akikre gyermekeket bízott a mennyei Atya, felelősek, hogy a gyermekek megismerik-e általuk a jó Pásztort, vagy elszélednek a világba és Isten nélkül élnek. Bármilyen közösség bízatott ránk felelősek vagyunk, hogy az Úr népéhez vezessük őket, mindent megtegyünk, hogy a jó úton haladjanak. Azonban vannak, akik megbetegszenek, elszélednek, róluk sem lehet elfeledkezni, hanem törődni kell velük, megkeresni és haza kell segíteni őket.

Fel kell tenni a kérdést, milyen pásztor vagyok én? Magamat legeltetem vagy a nyájat. Mert Isten úgy látta, hogy magukat legeltették a pásztorok. Fontos miként gondolkodunk? Gyakran megkísért minket a gondolat, hogy a nyáj van értünk, és nem mi a nyájért. Pedig az Úr rendje pont az, hogy a pásztor legyen a nyájért. Ő törődjön velük, gondoskodjon róluk, gondozza őket. Pont ezért van a pásztor, ez a feladata. Legyünk azonban őszinték! Milyen gyakran úgy véljük, hogy a másik van értünk. Azért van mellettem, hogy jólétemet biztosítsa, az a feladata, hogy nekem mindent megadjon, és elfelejtjük, hogy nekünk kellene a másik felé szolgálni.

Nemcsak a pásztorok, hanem a nyáj tagjai is önzők voltak, mindenki magáért élt, csak arra figyelt, hogy neki mindene meglegyen és nem figyelt a másikra. Nem volt fontos neki a másik mindennapi kenyere. Nem figyeltek arra, hogy a másiknak is jusson legelő. Isten országában pedig mindenkinek oda kell férni a legelőhöz és a forráshoz, mert az Úr mindenkiről gondoskodik. Isten a legelőt és a forrást az egész nyájnak szánta, nemcsak egy báránynak. Bizony a mai kor képét is látjuk ebben, hiszen nemigen törődik a mai ember a másikkal, azzal, hogy jut-e neki valami. Mindent mi akarunk megszerezni. Ez azért van, mert nem ismerjük Atyánkat, nem bízzuk Rá magunkat, nincs meg az a hit bennünk, hogy Ő gondoskodik rólunk.

A fejezet második felében Isten arról szól, hogy majd Ő maga fog eljönni és megkeresi nyáját és gondoskodik róla. Ezt láttuk az Úr Jézus Krisztus földre érkezésekor. Ő maga ment utána az elveszettnek, ezt tapasztalhatjuk mi is. Utánunk jön a legmélyebb szakadékba és felhoz onnan, és életet biztosít számunkra. Csodálatos, hogy Isten elküldte a Jó Pásztort világunkba, mert Nélküle elvesznénk. Ő ma is keres, haza akar vinni, ahol már nem kell félteni az életünket. Nem magunknak kell magunkról gondoskodni, hanem Ő gondoskodik rólunk. Mi végezhetjük Isten országa feladatait, kereshetjük az elveszettet, mert megélhetésünkről Ő gondoskodik. A jó pásztor mellett nem aggódnak a juhok, mert tudják a pásztor friss legelőre, és hűs folyóvízre terelgeti őket. Olvassuk el a 23. zsoltárt és megtudjuk belőle milyen a jó pásztor. Azt is megláthatjuk, hogy Dávid felismerte, hogy ez a pásztor az Úr, ezért nem aggodalmaskodott, mert tudta, hogy ez a Pásztor azt akarja, hogy juhainak élete legyen és bővölködjön (Jn 10,10). Az Úr Jézus bővölködő élettel akar megajándékozni. Ez az élet az Ő nyomdokaiban található, a Benne való bizalomból fakad. Csodálatos ígéreteket talál az, aki követi a Pásztort. Áldást ad, a megfelelő időben áldott esőket ad népe számára. Mennyire tudja mire van szükség, mennyire odafigyel övéire, bár Rábíznánk magunkat. Mennyivel áldottabb, gondtalanabb lenne az életünk. Aki komolyan veszi az Igét felszabadul a félelmek és aggodalmak alól. Ő megoltalmazza övéit, biztonságban vezeti őket, a legnehezebb körülményekben is megtapasztalják jelenlétét, mert Ő nem hagyja magára övéit sohasem.

Mivel Krisztusban Isten Atyánk lett, ez kötelez minket arra, hogy tiszta és szent életet éljünk (2Kor 7,1-16). Azonban ebből a világból szennyeződések rakódnak ránk. Az út pora beszennyezi a lábunk, ezért mindennap szükségünk van tisztálkodásra. Tisztítsátok meg magatokat, írja az apostol, ezért nekünk kell mindennap tisztálkodni, ami azt jelenti, hogy az Igével élni. Mert az Ige tisztít meg bennünket a bűntől. Meg kell látnunk, hogy erre szükségünk van, hiszen a világ gondolata, életvitele minket is eláraszt, azonban ezt le kell mosni, vagyis az Igéhez kell igazítani. Mi nem vehetünk át mindent, ami ma népszerű vagy elfogadott, nekünk nem a világgal kell haladni, hanem az Úrral. Az Úr Igéje nem változik. Akkor is ez a mi utunk, ha ez nem mindig kellemes, hisz a világ maradinak tart. Azonban boldog, aki megtisztulva halad a megszentelődés útján. Ne álljunk meg a megtérésnél, hanem növekedjünk és szentelődjünk meg. Ez pedig Isten Lelkének a munkája bennünk, Ő szentel meg, ehhez azonban kapcsolatban kell lennünk Vele.

Pál nyomorúságok közepette növekedik, mert tapasztalja az Úr kegyelmét. Nem azt mondja, hogy minden rendben, őt elkerülik a bajok, hanem a bajok közepette is tud örülni. Minden nyomorúság ellenére felettébb nagy az öröme. Az Úr segítsen minket, hogy felette legyen az örömünk minden nyomorúságnak. Az Úrban való öröm átlendít a bajokon. Az Úr nélkül leverjük a lécet, mindig magunk alatt leszünk, Vele azonban átvisszük a magasságot.

Pál örömmel mondja el, hogy a keményebb levele, ami szomorúságot okozott, meghozta gyümölcsét. Megtérésre szomorodtak meg. Mi hányszor félünk keményen beszélni, könnyen feladjuk a az igazságot, mert attól tartunk, hogy elriasztjuk az embereket. Azonban az igazság megszabadít, a kemény beszéd életre segíthet. Nem az segít ha elhallgatjuk a problémákat, hanem ha feltárjuk és őszintén megbeszéljük őket. Merjünk szembenézni a problémákkal az Ige fényében és akkor gyógyulást nyerünk.

Isten áldásával.

Bőséges öröm

A tegnapi, jó Pásztorról szóló résszel nem lehet betelni, újra és újra jó elolvasni, végiggondolni. De elolvastuk-e mégegyszer? Esetleg még kiegészítésként János evangéliuma tizedik fejezetét, amely ennek az ígéretnek a beteljesedéséről szól? Csodálatos elmélyülni az Igében, minél több időt rászánni, mert így jobban megtapasztaljuk az Úr jelenlétét. Mert jó Vele lenni, jó hallani a szavát, átélni gyengédségét, megértését, szeretetét. Mert az Úr Jézus az igazi Pásztor, tudja, juhainak mire van szüksége, látja, amikor pihenniük kell, és Ő hagy arra is időt. Én pihentetem meg nyájamat, olvassuk az Ezékiel 34,15-ben. Az Úr egyedül és tanítványaival is félrevonult, hogy megpihenjenek. Számukra a pihenés a félrevonultságot, a csöndet, és benne az Atyával való találkozást jelentette. A tanítványokat Jézus közelsége, áldott szava töltötte fel. Ezért legyünk mi is minél többet Vele, olvassuk az evangéliumokat, mert általa megújul az életünk. Az Ige az, ami átmossa gondolatainkat, kiemel a csüggedésből. Lelkünk számára a jó Pásztor nyájába való tartozás, az Ő lelkigondozása jelenti a gyógyulást. Napi egy fejezet valamelyik evangéliumból, és a zsoltárok rendszeres olvasása karbantartja lelkünket, képessé tesz a problémák megoldására és betölt örvendezéssel. Isten terápiája ez a számunkra, és mindenki alkalmazhatja.

A mai Igerész már keményebb (Ez 35,1-15), hiszen az Edóm elleni ítéletről szól. Edóm Izráel testvérnépe volt, Ézsautól származtak. Nagyon szomorú, hogy hosszú évszázadok alatt sem tudtak, vagy akartak Ézsau leszármazottai Jákób leszármazottainak megbocsátani. De nem is a nem tudásról van itt szó, hanem arról, hogy nem akartak megbocsátani, hanem táplálták a haragjukat és gyűlölet lett belőle. Annak idején Jákób a Jabbók révi tusakodást követően, ahol új emberré változott, alázatosan, bocsánatot kérve ment testvére elé. Úgy nézett ki, hogy el is rendeződtek a dolgok, ám mégsem, mert nem őszintén bocsátott meg Ézsau. Ahol a sérelmeket elraktározzák, ahol arra emlékeznek, hogy a másik mit követett el, ott nincs igazi megbocsátás. Hiszen a megbocsátás egyenlő a felejtéssel. Az Úr is úgy bocsát meg, hogy a tenger mélyére veti bűneinket, és többé nem emlékezik meg róluk, mert már nincs miről. A tenger mélyéről nem lehet felhozni, ami volt, elmúlt. Krisztus vére is így törli el a bűneinket.

Fontos, hogy őszintén bocsássunk meg, zárjuk le a múlt dolgait, kérjük az Úrtól, hogy vegye ki belőlünk, ha még emlékszünk sérelmekre, és kérjük, végezze el, hogy a pozitív emlékezés váltsa fel eddigi emlékezésünket. Ha elcsendesedünk, akkor meglátjuk, hogy könnyen fel tudjuk idézni azokat a pillanatokat, amikor a másik vétett ellenünk, de sokkal nehezebb felidézni az áldást, a jót. Az Úr Jézus vére azonban a régit kitisztítja belőlünk, hiszen a napokban olvastuk: „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre” (2Kor 5,10). Ez az új már nem a sérelmeket jegyzeteli, nem táplálja a haragot, hanem leszámol velük a kereszt alatt. A szeretet „nem rója fel a rosszat” (1Kor 13,5), „Mindent elfedez” (1Kor 13,7). Ha mi ezt az utat járjuk, kevesebb seb keletkezik, több lesz az öröm, és felszabadultabban, őszintébben élhetünk egymás mellett.

A le nem tett gyűlölet pusztító erővé válik, legtöbbször a tulajdonosát pusztítja el. Itt is Edómnak kell szembenézni Isten ítéletével. Mivel ragaszkodott Izráel elleni gyűlöletéhez, maga pusztult el. Mert ma is érvényes az Ábrahámnak adott ígéret: „Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat” (1Móz 12,3).

Pál apostol elmondja a korinthusiaknak azt, amit Macedóniában tapasztalt a gyülekezetekben (2Kor 8,1-6). Először is azt látja, hogy a kegyelem munkálkodik közöttük. Isten kegyelmét közli övéivel és ennek van látszatja. Mert ahol a kegyelem megjelenik, ott élet van, ott szeretet van, ott szolgálat van, ott kitágul a szív, és más testvérek is beleférnek. A gyülekezet tág szívű közösség.

Azt is megtudjuk, hogy a kegyelem nem a macedóniaiak életkörülményeit, társadalmi helyzetét, hanem a szívüket változtatta meg. Ezáltal a próbatételek közt is megmaradtak örvendezőknek. Így írja az apostol, hogy bőséges az örömük. Mi nem szeretjük a próbákat, ha bennük járunk, kellemetleneknek találjuk, és bizony nemigen látszik rajtunk öröm. Ezek a tanítványok megmutatták, hogy a próbának, a nyomorúságnak nincs hatalma Krisztus öröme és békessége felett. Ezek nem befolyásolhatják és nem vehetik el Krisztusban való örömünket, nem választhatnak el Tőle minket.

Ezek az emberek másokat megsegítők voltak, mert Krisztus szemével láttak, így meglátták más közösségek nyomorúságát, és készek voltak segíteni. Az Úr minket is megsegítő szolgálatra akar ösztönözni. Látjuk-e, hogy sok bajban lévő ember él körülöttünk, és igyekszünk-e biblikus, krisztusi megoldásokat nyújtani nekik? Mert az igazi segítség ma is az Úr Jézus Krisztus.

Miért tudtak ezek felülemelkedni a saját nyomorúságukon és voltak készek mások bajaival foglalkozni? Mert először önmagukat adták az Úrnak. Ez a titok nyitja, először magunkat kell Jézusnak adni, ha ezt megtesszük, már Ő rendelkezik velünk és javainkkal. Amikor Ő lesz Úr életünk felett, szabadokká válunk önmagunktól, mert Isten országában mindenben bővelkedni fogunk. Tudjuk, hogy Isten országa Királya gondoskodik rólunk. Csendesedjünk el és vizsgáljuk meg, hogy bővölködő-e az életünk? Az Úr azt akarja, és lehetővé is teszi, hogy bővölködő életet éljünk.

Isten áldásával.