Isten dicsősége

A

 próféta számára már az is lélegzetelállító volt, amit eddig látott, hiszen a templom léte reménységet jelentett a fogságban élőknek. Azt üzente, hogy lesz hazatérés, Isten hűséges és nem hagyja övéit cserben. Ez mindenkor óriási üzenet, az Úrra mindig lehet számítani, Ő soha nem hagyja magára övéit. A tanítványok életében is volt olyan pillanat, amikor azt gondolták, Jézus nem törődik velük, szóvá is tették Neki „Ő pedig a hajó hátsó részében egy vánkoson szunnyadt. És fölkeltették őt ezekkel a szavakkal: Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk” (Mk 4,38)? A folytatást ismerjük, felkelt Jézus és lecsendesítette a vihart, megtapasztalták, hogy Aki velük egy hajóban van, az Úr a természet erői felett is. Minden félelmet a sutba lehet vágni, ha Jézust befogadtuk életünk hajójába, nincs okunk félni. Az Igét olvasva meg kell látnunk, hogy Isten mindig hűséges, az ember az, aki hűtlenkedik, de Isten ennek ellenére mindig ad esélyt, mindig utánunk jön. Ezt tapasztalják meg a fogságban élők is, az Úr utánuk megy és újrakezdi velük.

Ennél is nagyobb élmény az Úr dicsőségének a megjelenése, a próféta látja, hogy visszatér az Úr a templomba. A legnagyobb csapás az volt, amikor Isten dicsősége eltávozott Jeruzsálemből. Mert mindig az a legnagyobb nyomorúság, ha nincs velünk az Úr. Az ember tragédiája az, amikor magára marad. Bár kisgyermekkorától hangoztatja, majd én egyedül, ennek ellenére nagy nyomorúság származik abból, ha maga marad. Izráel ellenségei mindig azért féltek a zsidóktól, mert tudták, hogy félelmetes Istenük velük van. A filiszteusok amikor értesültek, hogy a szövetségládája a harctéren van, megrémültek „Mikor pedig meghallották a filiszteusok a rivalgás hangját, azt mondták: Micsoda nagy rivalgás hangja ez a héberek táborában? És mikor megtudták, hogy az ÚR ládája érkezett a táborba,  félelem szállta meg a filiszteusokat, és azt mondták: Isten jött a táborba! Azt mondták: Jaj nekünk, mert nem történt ilyen soha ezelőtt. Jaj nekünk! Kicsoda szabadít meg minket ennek a hatalmas Istennek a kezéből? Ez az az Isten, aki mindenféle csapással sújtotta Egyiptomot a pusztában” (1Sám 4,6-8). Isten jelenléte tette ezt a maroknyi népet győzelmessé, az Ő jelenléte adott biztonságot is a számukra. Isten népének mindig az Úr jelenléte nyújt biztonságot, az Ő szárnyai alatt lehet elrejtve, és haladhat előre diadalmasan.

Isten dicsősége visszatér Jeruzsálembe, ez azt jelzi, hogy újra övék lesz az atyáknak ígért föld, újra otthon fognak élni. Hazatérhetnek, és az Úr várja őket otthon. Itt felragyog a tékozló fiú történetében látható visszafogadó kegyelem. Isten úgy tekint rájuk, mint tékozló fiakra, akik elhagyták Őt, de visszatérhetnek hozzá. Mert nemcsak a szentföldre, hanem az Úrhoz is vissza kell térni. Mindig ez a lényeg, az Úrhoz kell bűnbánattal és alázattal visszatérnünk. A visszatérés lehetősége Isten kegyelme.

Benne van az is, hogy csak Isten jelenléte által válhatnak Isten népévé. A föld, és a templom sem teszi őket azzá. Az Ezékiel által látott épületet Isten jelenléte alakítja templommá. Az Úr ott van, és várja bűnbánó népét. Várja, mert van bűnbocsánat. Mivel áll a kereszt, azzal a tudattal térhetünk vissza, hogy megbánt bűneink bocsánatot nyernek. A kereszt a bűn rendezésének helye. Itt állhat helyre az Atyával és a másik emberrel való kapcsolatunk is. Itt láthatom meg igazán ki is vagyok én. Szükségünk van a kereszt alatt való őszinte megállásra, és ha szemléljük az értünk meghaló Jézust, rádöbbenünk, hogy nekünk volna ott a helyünk. Akkor kimondjuk, veszendő utolsó bűnös vagyok.

Isten jelenléte és kegyelme a bűnnel való szakításra és szent életre kötelez. A visszafogadás mindig azt jelenti, hogy mostantól szakítok a bűnnel, az eddigi életemmel és egy egészen újat kezdek Jézus vezetésével.

Pál tovább folytatja dicsekedését és elmondja, hogy nem a saját véleménye tesz róla bizonyságot, hanem az Úr munkája, és a vele közölt kijelentések hitelesítik (2Kor 12,1-10). Mert mindig az Úr hitelesíti szolgáit. Pál dicsekedése alázat, mert nem magáról beszél, hanem magát elrejti és harmadik személyben láttatja saját magát. Úgy beszél elragadtatásáról, mintha nem is ő lenne, aki átélte, hanem valaki más. Tehát kívülről és felülről látja önmagát, nekünk is szükségünk van arra, hogy kívülről lássuk magunkat, és ez Isten Igéje által lehetséges. Úgy látom magam, ahogyan az Úr lát és nem úgy, ahogy a környezetem. Az Isten szerinti látással egészen más vagyok, mint akinek magamat gondolom. Az Úr előtt állva meglátom, hogy valójában rongyos koldus vagyok. De sokszor tartjuk magunkat többnek másoknál, és kiderül az Úr lénye tükrében, hogy rongyosok, koldusok vagyunk. Mássá csak a kegyelem tesz. Rongyosságunkat csak az üdvösség fehér ruhája takarja el, ez a ruha azonban alázatban tart, mert nem az enyém, ezt kapom kegyelemből.

Isten jelenlétében az apostol gyöngének, erőtlennek látja magát, tudja képessége nem magától, hanem az Úrtól van. Azonban őt is veszélyezteti az elbizakodottság, ám Isten ezt nem engedi, ez ellen tesz. Hogyan? Betegség által. Pálnak volt egy súlyos, sok fájdalommal járó betegsége, amit nem tudtak meggyógyítani. Imádságban az Úrhoz fordult, de az Úr sem gyógyította meg.

Az első, amit ebben észrevettem, hogy Pál másként tekint a betegségre is, mint mi általában. Szeretett volna tőle szabadulni, mert akadályozta a szolgálatban. Azonban nem panaszkodik, nem lázad, hanem felismeri, hogy ez a tövis Istentől van. Így mondja: „tövis adatott a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bízzam magam” (7). Pál így látja, adatott a tövis, tehát Isten adta, mert szükség volt rá. Ez által tartotta  az Úr alázatban apostolát. Van, amikor nekünk is szükségünk van a betegségre, jó ha így tekintünk rá, és felismerjük, hogy a betegségünk életünket formáló eszköz az Úr kezében. Olyan, mint a véső és a kalapács a szobrász kezében. Ha ezt felismerjük másképp állunk hozzá, másképp önmagunkhoz, már nem sajnáltatni fogjuk magunkat. Hanem talán mi is meghalljuk az Úr szavát: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (9).

Ha szükség van a betegségre vagy egy nehéz helyzetre, akkor azt nem eltávolítja az Úr, hanem erőt ad, amivel elhordozzuk, ami által tovább szolgálhatjuk Őt. Mert minden szolgálat lényege, hogy az Úr dicsősége legyen naggyá. Ebben az esetben meg kell tanulni, hogy miután megkapjuk a választ, átéljük az kegyelmét, fejezzük be a gyógyulásért való könyörgést. Örüljünk, hogy az Úrnak van hatalma a mi gyönge fizikai állapotunkon, beteges testünkön keresztül is nagy dolgokat cselekedni. Az ilyen helyzet hasonlít ahhoz, amikor az Úr drasztikusan lecsökkentette Gedeon seregét, senki nem gondolt arra. Hogy Gedeon serege aratta a győzelmet, mindenki Isten győzelméről beszélt. Egy-egy betegség lehet Istennek az életünkben elvégzett csapatleépítése, hogy még jobban tündököljön az Ő dicsősége.

Ki vagyok én, ki vagyok én

Ki vagyok én, ki vagyok én,

Kinek lát engem az Isten?

Sok bűnömért, vétkeimért,

Megítél engem az Isten.

Veszendő utolsó bűnös vagyok,

Csontomban kárhozat kínja sajog,

Segítség, segítség, elpusztulok.

Valaki vár, valaki kér,

Valaki hívogat engem.

Sok bűnömért, vétkeimért

Valaki szenvedett értem.

Megtartó Úr Jézus befogadtál,

S azért, mert szerettél megváltottál.

Összetört életem parancsra vár.

Isten áldásával.