Áldáscsatorna

S

okadik fenyegető jövendölés ez, amely most elhangzik (Ézsaiás 22,1-14). De eddig egyiket sem vették komolyan. Izráel népe, továbbra is a maga útját járja, és nem akarja magát Istenre bízni. Nézzük meg azonban, hogy mi komolyan vesszük-e a jeleket, amelyek ma körülöttünk történnek? A földrengések, és más természeti katasztrófák, a népek tengerének háborgása mit vált ki belőlünk? Hogyan reagálunk ezekre az eseményekre? Közömbösök vagyunk, mert mindennap hallunk és látunk megrázó eseményeket, vagy komolyan vesszük Isten üzenetét, és készülünk az Úr visszajövetelére. De nem mindegy hogyan várjuk Őt, úgy ahogyan a nagy pesti árvíz idején sok főúr és nemes, aki biztonságuk tudatában bálon vettek részt, mulattak, míg sokakat elsodort az ár. Nehogy mi is hozzájuk legyünk hasonlóak megmentettségünk tudatában, hanem mentsük a lelkeket, amint akkor Pesten is voltak, akik életük kockáztatásával mentették a bajban lévőket. Mi nem tudunk senkit megmenteni, de ismerjük a Megmentőt, az Úr Jézus Krisztus, és az a feladatunk, hogy Hozzá vezessük a most még a pusztulás felé haladókat.

A próféta siratja népét, fáj neki, hogy nem kerülték el azt, ami elkerülhető lett volna. A pusztulás, a szenvedés a fogság mind elkerülhető lett volna, ha komolyan veszik Isten üzenetét, megtérnek az Úrhoz. Csak annyit kellett volna tenni, hogy felszámolják a bálványokat, lemondanak a külső segítségről, és teljes szívvel Istenre bízzák magukat. Hányszor megtapasztalták eddigi történelmük során, hogy Isten oltalmára bízták magukat. Ilyen volt az Egyiptomból való kivonulás, majd a Vörös-tengeren való áthaladás is, ők nem tettek semmit, csak várták, hogy Isten cselekedjen. Akkor Izráel nem csalódott Istenében, hatalmasan megtapasztalta segítségét, ám most nem bíztak Benne. De meg kellett tanulni, hogy az emberi segítség mit sem ér.

A nép bízott vezetőiben, azok elmenekültek. Aki emberben bízik, mindig csalódik. Az Istenhez való fordulás helyett saját tapasztalataikban, erejükben, az épületek oltalmában, a víz és élelem tartalékban bíznak. Úgy vannak, majd csak kibírjuk valahogy. Isten ott van, és várja a bűnbánatot, de ehelyett vigasság van, de a vigasság álarca mögött, már a lemondás, a reménytelen beletörődöttség található. Az igazi biztonságot és békességet Isten kínálja, a pótszerek csak álarcként szolgálnak, de a lélek számára nem nyújtanak megoldást.

Folytatódik Jézus és a tanítványok találkozása az Úrhoz ragaszkodó sokasággal (Márk 6,35-44). Megható ezeknek az embereknek az ige utáni vágya, az áldozatkészségük, amivel vállalják az egész napos fáradtságot, és figyelmet.  Ez a sok ember nem rombolás végett, tartózkodik együtt, nem akarnak senkit eltávolítani, ők kapni szeretnének, nekik Jézusra van szükségük.  Jézus sok mindenre tanította őket, milyen érdekes, hogy ezek a régen élet emberek képesek voltak a sokféle üzenet vételére, és a hosszan tartó tanítás sem fárasztotta ki őket. Az Úr nem csupán egy gondolatot taglalt huszonöt percben, hanem széles skálán mutatta be Isten országát a számukra. Érdekes módon senki nem fáradt bele, nem oszlott fel a tömeg hanem, itták az igét, mert megtapasztalták a Pásztor szeretetét, törődését.

Ellenben a tanítványok szívébe a keserűség és a féltékenység démona költözött. Nem bírták elviselni, hogy a sokaság miatt az eltervezett csendes nap elmarad. egésznap várták majdcsak elküldi őket Jézus, és csak ők lesznek vele, ihatják a szavait, örülhetnek dicséretének. De nem így történt. Ezért oda állnak Jézus elé és felszólítják, küldje el az embereket. Döbbenetes hová jutnak, a szolga mondja meg Urának, mit tegyen. Nézzünk őszintén szembe önmagunkkal, nem szoktunk mi is így járni, mi diktáljuk Jézusnak, hogy mit tegyen? Pedig az eredeti rend az, hogy az Úr mondja meg a szolgának, mit kell tennie, a szolga pedig igyekszik maradéktalanul teljesíteni Ura akaratát.

Jézust azonban nem lehet sem irányítani, sem befolyásolni, így azután a tanítványoknak mondja meg, adjanak enni a sokaságnak. Azok megdöbbennek. A keserűség, az elégedetlenség megbénítja őket. Nem gondolnak arra, ha Jézus ezt mondja, akkor képesek is megtenni, csak meg kell keresni a módját. Ők megsértődnek, mit gondol Jézus, majd ennyi embernek ők fognak bevásárolni? Ha ismernék Urukat, tudnák, hogy nem erről van szó, azt kéri, hogy nézzenek Őrá, az Ő lehetőségeire, és ehhez adják hozzá azt, amijük van. Ők nem akarták teljesen Jézusra bízni magukat, biztonságukat egy tartalékhoz kötötték. Tipikusan olyanok, mint mi. Nekünk is saját tartalékunk adja a biztonságot. Pedig, aki Istenének átad mindent, az csodadolgokat tapasztalhat meg.

Az Úr a jelenlévőket rendre, fegyelemre és türelemre tanítja. Mindenkinek a maga csoportjában kell kivárni, amíg sorra kerül. bizony ezeket nekünk is tanulgatni kell.

Láthatjuk, hogy az Úr Jézus mennyire kapcsolatban van az Atyával, nem cselekszik addig, amíg felfelé nem tekint. Ez a tekintés azt jelenti, Istenre néz, Tőle várja a megoldást. Az Atyától kapott belegyezés áldásban nyilvánul meg. Az Atya akarata nyomán történik a csoda, amely jellé válik. Jel az Élet kenyeréről, amelyre a sokaságnak szüksége van. Az átélt csoda szemlélteti az emberek számára, Isten jelenlétét. Jézusban Isten van jelen, ehhez mérten reagáljanak. A megáldott darabokat a tanítványoknak kellett továbbadni, így ők lette a csoda az áldás csatornái, rajtuk keresztül jutott el az áldás az emberek felé. Mi is ilyen csatornaként vagyunk jelen a világban. A mi feladatunk Jézusnak odatartani az életünket, hogy áldásait átvehessük.

Meg említeném még, hogy a bőség után Jézus odafigyel a maradékra, össze kell gyűjteni, nincs pazarlás. Amit Isten ad meg kell becsülni, még a felesleget is. Ez nincs benne, de lehet, hogy, akik átélték ezt a csodás megvendégelést és bőségesen jóllaktak, a maradékból vittek azoknak, akik nem lehettek jelen, akiknek esetleg csak szűkösen volt mit a tányérra tenni.  Már Jézus tanítgatja a jelenlevőket arra, amit később Pál így ír: „a mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát” (2Kor 8,14). Ezt a leckét nekünk sem volna ártalmas megtanulni.

Ki Istenének átad mindent

Ki Istenének átad mindent,

Bizalmát csak belé veti.

Azt csudaképpen őrzi itt lent,

Ínség, baj közt is élteti.

Ki mindent szent kezébe tett,

Az nem fövényre épített.

A súlyos gondok mit használnak,

A sóhaj, sok jajszó mit ér,

Ha sebeink még jobban fájnak

S minden nap kínunk visszatér.

Így terhünk egyre súlyosabb,

Ha lelkünk búnak helyet ad.

Csak légy egy kissé áldott csendben:

Magadban békességre lelsz.

Az Úr-rendelte kegyelemben

Örök, bölcs célnak megfelelsz.

Ki elválasztá életünk,

Jól tudja, hogy mi kell nekünk.

Zengj hát az Úrnak, s járd az utat,

Mit éppen néked Ő adott.

A mennyből gazdag áldást juttat,

S majd Jézus ád szép új napot.

Ki Benne bízik és remél,

Az mindörökké Véle él.

Isten áldásával.