Meghódol lelkem

A

 babiloni birodalom bukását látja a próféta (Ézsaiás 21,1-17), annak a népnek az elestét, amelyik annyi fájdalmat és szenvedést hozott Isten népére. A prófécia által a meggyötört, fogságban élő nép reménységet kap, felcsillan előttük a boldog, szabad jövendő képe. Babilon a csodált és gyűlölt birodalom eltűnik a népek süllyesztőjében, ezáltal a rabok visszatérhetnek földjükre. Ezt a csodát az Úr végzi majd el, ebből a kijelentésből lehet erőt meríteni és felkészülni arra az időre, amikor eljön a hazamenetel ideje. Fel kell készülni, nehogy váratlanul érje őket az a nap és a hazamenetel helyett pogány földön maradjanak, mert reménység híján teljesen Babilonhoz kötődtek érzelmileg és gazdaságilag is. Ez a veszély Isten mai gyermekeit is fenyegeti, túlságosan a jelenlegi világhoz kötődünk, megkövéredik a szívünk a jóléttől, a kényelemtől és mivel jól érezzük itt magunkat nem is vágyódunk máshová. Vágyódunk-e még Isten országába? Várom-e még igazán szívből az Úr Jézust vissza? Ha ma jönne, örömmel mennék-e vagy már annyira ide kötődöm, annyi mindent felhalmoztam, hogy nem is tudnám itt hagyni? A gazdag ifjú sem tudott elszakadni meglévő értékeitől, biztonságot nyújtó vagyonától.

Ebből az igerészből megláthatjuk az ember máig sem változó természetrajzát. Ragadozó, pusztító természettel rendelkezik. Hatalmát, a belőle fakadó lehetőségeit öncélúan használja fel, nem az a célja, hogy közösen és békességben élve, egymás mellett haladva építse és gondozza a reá bízott világot. Az ember szíve változatlan maradt az eltelt ezredévek alatt, ma is sajnos ez a jellemző, amit a próféta Babilonról ír csal és pusztít.  Ezért látunk mindenfelé éhezőket, munkanélkülieket, hajléktalanokat, elégedetlenségükben lázadókat, és hatalmon levőket, akik erőszakkal mentik magukat, hatalmukat és azt, amit összeloptak. Lehet bármilyen társadalmi formáció, kerülhet bármilyen párt hatalomra, az ember szíve nem változott. Bár meglátnánk, hogy nem jó ez így, de csak Jézus Krisztus által van esély a változásra. Akkor, ha engedem, hogy szívem Jézus meghódoltassa, Ő lesz életem Vezére, így az Ő gondolata indulata fog betölteni, és erre nagyon nagy szükségünk van. Pál is ezt kéri: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt” (Fil 2,5). Milyen indulat volt Őbenne? Ha tovább olvassuk Pál írást a Filippi levélben megtudjuk. De az Úr Jézus is kérte tanítványait, hogy tanulják meg Tőle, hogy Ő szelíd és alázatos szívű. Ezt látjuk is, nem az ember fölött uralkodni, őt kizsákmányolni, legyőzni jött, hanem az Őt kifosztó, megszégyenítő, és végül keresztre feszítő embert megmenteni jött. Jézus nem elvett tőlünk, hanem önmagát adta oda értünk a kereszten. Ez az Ő indulata, önmagamat adni a másiknak és a másikért.

A Keresztelő János haláláról szóló elbeszélés után, a tanítványok kiküldetésükről való visszatérésükről olvasunk (Márk 6,30-34). Ismét megláthatjuk a tanítványi élet ritmusát. Tőle indulni és Hozzá visszatérni. Ez-e az én ritmusom? A tanítvány nem független Urától, és nem azt teszi, amit akar, nem maga szabja meg az idejét, hanem mindenben Jézusra figyel. Így van ez nálunk is? Inkább azt látni, hogy mi szeretjük megszabni életünk ritmusát, mi döntünk munkás és szabad időszakokról. Pedig az ige azt mutatja, hogy Jézus mindenkor nagyon jól tudja, mikor van övéinek pihenésre, feltöltődésre szüksége. Aki Rábízza magát, annak nem kell félnie a belefáradástól, kiüresedéstől, mert idejében megpihentet és felüdít jelenlétével, igéjével.

Még azt is lényegesnek látom, hogy amikor visszatértek Jézushoz a tanítványok mindent elmondtak Neki. Tehát beszámoltak az elvégzett munkáról, az eredményekről, és kudarcokról is. Mi beszámolunk-e Urunknak egy- egy nap végén, arról, amit a nevében tettünk? Van egyáltalán miről beszámolni? Vagy csak a saját érdekünkben, megélhetésünkért végzett feladatokról tudnánk beszámolni? Tudunk-e beszélni arról, amit Isten országáért, az emberek új életre vezetéséért tettünk. Vagy életünk csak az elvesző eledelért való fáradozásról szól? Jézus ezt mondja: „Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért” (János 6,27).

Jézus kiveszi tanítványait a sokaságból, sőt kiviszi őket a népszerűségből, a csendre, a Vele való létre. Mivel sok ember vette körül őket fenn állt a veszély, hogy a tanítványok csodás tetteit hallva, az emberek őket kezdik dicsőíteni. Istenről, Jézusról a tanítványokra irányult volna a figyelem. A tanítványok nem azért vannak itt, hogy sikereik fényében, fürdőzzenek, hanem életre segítsék kortársaikat. Önmagunk túlértékelésétől az elrejtettség, a Jézus való napi csendesség tud megvédeni.

Azt látjuk, hogy végül nem tudtak egyedül lenni Jézussal, mert mire a kijelölt helyre érnek, már várják őket. Azonban a csónakban levő idő is megadta számukra a pihenést és a feltöltődést, illetve az átélt történések, csodák helyrekerülését. Mert szükség van arra, hogy életünkben is helyére kerüljenek a dolgok. Amit Isten végzett el azért Övé a dicséret. A próféta elmondja milyen is az, amikor minden a helyére kerül. „Tied Uram az igazság, mienk pedig orczánk pirulása” (Dániel 9,7).

A csónakban helyükre kerülnek a dolgok és a tanítványok. Így már, amikor a nagy sokaság fogadja őket, a magány és csend helyett, már a Pásztor szemével látja a népet.  Itt is megláthatjuk Jézus indulatát, mennyire elfogadja, hogy másként alakult minden, mint ahogy eltervezték. Alázattal veszi az Atya kezéből a jelenlévőket, és vállalja, őket, mint jó Pásztor. Az emberi lét minden nyomorúsága és igazsága benne van ebben a jelenetben. Jézus nélkül az ember olyan kiszolgáltatott és veszélyeztetett ebben a világban, mint a bárányok pásztor nélkül. Amit a pásztor nyújt a nyájnak, azt egyedül Jézus képes megadni a számunkra.  Azért olyan elesett a mai ember is, mert keresi az oltalmat, a biztonságot, a nyugodt megélhetést, de nem találja, mert nem jó helyen keresi. Jézus az a Pásztor, aki mindezeket meg tudja adni. Ezért hívogat magához így: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.  Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű” (Máté 11,28-30).

Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség

1. Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség, Szentháromságban ki vagy egy Istenség. Csak téged illet minden tisztesség, Mert téged ural az egész föld s ég.

2. Imád a nagy ég ő teljességével, Mondván: szent, szent, szent az Úr felségével! Teljes a föld s ég dicsőségével, Seregek Ura erősségével!

3. Imád a földnek kiterjedt nagysága, Mind e világnak nagy hatalmassága; A sok népeknek minden országa, Roppant táborok sűrű sokasága.

4. Imád téged a napnak fényessége, Az éjszakának titkos setétsége; Imád a holdnak ő teljessége: A csillagoknak szép ékessége.

5. Imád a tenger s a vizek folyása, A sok hegyeknek magas fennállása; Minden szeleknek széjjeloszlása S a madaraknak ékes szólása.

6. Imádlak én is téged, Teremtőmet, Gondviselőmet és Idvezítőmet, Megszentelőmet s erősítőmet: Én Istenemet, egy Segítőmet.

7. Imádlak téged, Urát kezdetemnek, Urát végemnek s egész életemnek, Fő szerző okát a természetnek, Halálnak Urát és kegyelemnek.

8. Imádlak téged, egyedül Uramat, Nem vetem másban én bizodalmamat; Mikor imádlak, halld meg én szómat, Írd be könyvedbe hódolásomat.

Isten áldásával.