|
A |
z Úr Mózes közbenjárására megállította azt a veszedelmet, amelyet a népre akart bocsátani. Sikeres volt Mózes könyörgése (2Móz 32,15-35). Azonban én úgy látom, próba is volt mindez. Isten megvizsgálta, mi van Mózes szívében. Lecsap az új lehetőségre, és csak magára gondol, az számít, hogy ő legyen valaki, vagy fontos a nép sorsa? És Mózes kitűnőre vizsgázott, szíve népéért ég, fáj neki a hűtlenségük, de nem ítélettel, hanem megbocsátással, új kezdéssel akarja megoldani. És Isten hallgat rá, megadja az új kezdés lehetőségét, de ez már személyes döntés alapján megy végbe.
Amikor a táborhoz közeledik, hallva a hangokat, és látva, ami ott folyik, belemar a fájdalom a szívébe, és haragjában összetöri a két kőtáblát. Mózest felkavarta a nép eltántorodása, és nem csatlakozik hozzájuk, nem azt mondja, a hegyen eltöltött idő után kell egy kis kikapcsolódás, hanem haragra gerjed. Tudja, hogy ez hűtlenség, elfordultak az Úrtól, megcsalták Istent, és másnak tulajdonítják a szabadítást, másnak, a bálványnak örvendeznek. Amikor nem Istennek, hanem embernek vagy a szerencsének tulajdonítjuk életünk jobbra fordulását, hűtlenekké válunk. Hűtlenség, mert már nem Isten van a középpontban, hanem valami más. Mi van az életünk középpontjában? A bálvánnyal szórakozás jár, lazábbak az erkölcsök, mindazt meg lehet tenni ebben a kultuszban, amit más népek is megtesznek. Izráel a világhoz akar hasonlítani, mindenesetre nem vállalja a különbözőséget. Pedig Isten őket arra szánta, hogy különbözzenek, világítsanak.
Az összetört kőtáblán bizonyára csodálkozunk, miért engedte Isten? Mégiscsak eredeti dokumentum volt. Milyen jó lenne most mutogatni, ezeket maga Isten készítette. És talán pont ezért kellett összetörniük, hogy ne kerüljenek Isten helyére. Mert az ember olyan könnyen megtalálja azt, amit Isten helyére tehet. Olyan gyorsan bálványimádókká válunk. Nincs szükségünk ereklyére, semmilyen kegytárgyra, mert azok bálvánnyá válnak. Az egyetlen, akire szükségünk van, az Úr Jézus Krisztus. Őt adta Isten, Őhozzá fordulhatunk minden problémánkkal, Rajta kívül minden más hamis istenség, bálvány. Isten a teljes szívünkre és életünkre igényt tart.
Áron is felelős, mert nem állt ellen. Azt gondolta, a papi hivatás egyenlő a nép kiszolgálásával. Sokszor gondolják emberek, hogy az egyház szolgáltatóközpont. A vágyaik, kívánságaik kiszolgálásának a központja. Igénk azt mondja, ez nem így van. Az egyház az Istennel való élő kapcsolat helye. És aki ebben a kapcsolatban jelen van, Istennek engedelmeskedik. Nem vágyaink kielégítése a cél, hanem az Úr követése. Ő a Gazda, a cselédek mi. Gyakran ezt fordítva gondoljuk.
Az is lejön ebből, hogy mihelyst a szolgálat pozícióvá, ranggá válik, mi leszünk a fontosak, és nem Isten. Áron a maga pozícióját igyekszik menteni, és nem Istennek engedelmeskedik. Nem vállalja Istent. Egy a lényeg, hogy továbbra is főpap legyen, és annyira megrázó, nem számít, hogy egy aranyborjúnak mutat be áldozatot, vagy az élő Istennek. Amikor a szívem nem teljesen az Úré, és csak vallást látok, könnyen elcsúszok. Elbújunk mögé, mindegy miben, csak higgyünk valamiben, mert hinni kell. Azonban nem mindegy, hogy bálványokban hiszünk, vagy az élő Istenben, Aki Jézus Krisztusban megszabadított a bűn és a halál karmaiból. Isten már cselekedett értünk, lássuk ezt meg, és hálás szívvel boruljunk Elé.
Megkapják mindezek ellenére az új kezdés lehetőségét. Aki az Úré, jöjjön ide hozzám, mondja Mózes. Isten így hív ma az evangélium által, aki az enyém, az jöjjön ide, az jöjjön Jézushoz, álljon a kereszt elé. Ott nyerhetjük el Isten bocsánatát. A bűn büntetést von maga után. Áldott a mi Urunk, hogy ezt magára vette. Áldott, hogy nem nekünk kell elhordozni hűtlenségünk büntetését, de a kegyelemmel visszaélni nem lehet. Aki bűneit megvallva jön az Úrhoz, az kegyelmet nyer, azt nem törlik ki az Úr könyvéből.
Erről a példázatról sokat szoktunk gondolkodni, nem értjük, igazságtalannak tartott elemeket látunk benne (Mt 25,14-30). De miről is van szó? Egy ember útra készül, és Ő nem más, mint az Úr Jézus Krisztus. Meghal és feltámad, visszamegy az Atyához, nem lesz tovább testben az övéivel. A szolgák pedig a tanítványok. Azok az emberek, akik megismerték Jézust, megtapasztalták a bűnbocsánatot, és elindultak követni. Mik a talentumok, mik azok, amiket a gazda kioszt? A talentumok az Ő tulajdonai, tehát a szolgák nem a saját vagyonukkal kereskednek, hanem a gazdától kapott javakkal. Mivel itt tanítványokról van szó, ezért ezek nem a természetes készségeinket, képességeinket, tudásunkat, életvágyunkat jelenti. Nem, hanem az újjászületéskor kapott kegyelmi ajándékokat.
Mindez azt jelenti, hogy aki megtért és az Úr szolgálatába állt, nem kényelmes életre szabadult fel, hanem megbízást kapott. Minden hívő megbízása az evangélium hirdetése. Mindenki azzal a lelki ajándékkal, amit kapott. Nem ugyanazt kapjuk, de ugyanazért: mentsük a lelkeket. Isten népe azért van a világban, hogy mint egy mentőhajó mentse a háborgó tengeren veszélybe kerülteket.
Az egy talentumos szolga hasonló ahhoz, aki úgy gondolta, késik az Ura, ezért leült a részegesek közé enni és inni. Tehát nem a feladatát végezte, hanem a maga vágyai szerint élt. Ez a szolga elfogadta a kegyelmet, de hátradőlt, és a maga dolgai érdekelték továbbra is. Saját munkájába vetette bele magát, a szórakozás, a pénz érdekelte. Úgy volt vele, amíg vissza nem jön a gazdám, jól érzem magam. Azonban nem erről szól a tanítványság. Azért vagyunk itt, hogy már Neki éljünk, és használjuk a Tőle kapott ajándékokat. Benne van az is, hogy a tanítványság növekedő életforma, aki használja, amit kapott, új ajándékokat kap. Másképp mondva, azokat a vesszőket, amik gyümölcsöt teremnek, a gazda megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjenek. Amely vessző nem terem, azt levágják és tűzre vetik.
Urunk adja, hogy használjuk Tőle kapott ajándékainkat, ha mást nem, az imádság lehetőségével mindenki rendelkezik, de akinek személyes kapcsolata van az Úrral, az is tud beszélni erről. A legegyszerűbb emberek mondták el gyógyulásuk szabadulásuk után, milyen nagy dolgot cselekedett velük az Úr. Forgassuk talentumainkat.
Isten szívén megpihenve
1. Isten szívén megpihenve Forrjon szívünk egybe hát, :/: Hitünk karja úgy ölelje Édes
Megváltónkat át! Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei; Mi cselédek, ő a gazda, Ő
miénk, övéi mi.
2. Szeretetben összeforrva, Egy közös test tagjai, :/: Tudjuk egymásért harcolva, Ha
kell, vérünk ontani. Úgy szerette földi nyáját S halt meg értünk jó Urunk; Fájna néki, lát-
va minket, Hogy szeretni nem tudunk.
3. Nevelj minket egyességre, Mint Atyáddal egy te vagy, :/: Míg eggyé lesz benned vég-
re Minden szív az ég alatt; Míg Szentlelked tiszta fénye Lesz csak fényünk és napunk,
S a világ meglátja végre, Hogy tanítványid vagyunk.
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése