Ő él!

 

J

ób visszagondol életének arra a szakaszára, amikor egészséges volt Jób (29,1-25). Szeretne ismét olyan lenni, mint hajdanán, melyik beteg ne szeretne meggyógyulni, egészségesként élni. Melyik szegény ne akarna jobban élni. Jób a saját régi életét kívánja vissza. Úgy szeretne élni, ahogyan betegségéig, a tragikus napokig élt. Úgy gondolta, az egészség és a jólét Isten jelenlétének és áldásának a bizonyítékai.  Azonban Isten elvezeti Őt arra a felismerésre, hogy ez nem így van. Ma is sokan gondolják azt, ha jól megy az életük áldottak, ha bajok vannak, akkor eltávozott Isten az életüktől.

Igénken keresztül az Úr megszólít és rámutat, ismerjük fel, hogy a nyomorúság idején sincs Ő távol. Ne gondoljuk, ha megszűnnek a bajok, jobbak lesznek a körülmények, akkor fogjuk megtapasztalni Isten jelenlétét.  A Szentírás világosan mutat rá, már a nyomorúságban is Hozzá fordulhatunk. Azt kell megtanulni, hogy már abból az élethelyzetből forduljak Hozzá, amiben vagyok. Mert Ő ad segítséget, szabadítást, de ha nem tenné is, a legnagyobb kincs, hogy Vele lehetünk.  Jób úgy látja, fiatalkorában, amikor felfelé ívelt az élete, vele volt a Mindenható. Isten azonban most is jelen van, csak nekem kell Őhozzá fordulnom. Nekem kell hittel vennem, Isten nem ember. Ha az emberek elfordulnak is tőlünk, Ő nem fordul el. Aki addig kapcsolatban volt Vele, az a nyomorúság idején is megtapasztalhatja kegyelmét.  Az ószövetségben többen is kerültek nehéz helyzetben, de azt nem úgy élték, meg, hogy Isten elfordult tőlük.  Inkább azzal tettek bizonyságot, hogy akár a tüzes kemence, akár az oroszlánok verme előtt is hitték, Isten jelen van. És velük lesz akkor is, ha bevetik őket a pusztulás helyére. Hitték, hogy az Úr hatalmas, onnan ki tudja őket hozni, mert nincs az a hely, ahonnan Ő ne szabadíthatna meg.  De megvallották, ha nem tenné is, ha nem szabadítja meg őket, ők akkor sem tagadják meg az Urat. A tüzes kemencében és az oroszlánok közt is jelen volt az Úr.

Jób elmondja, szolgáló életet élt.  Odafigyelt másokra. Érzékeny volt a társadalmi, szociális problémákra. Nem másoktól várta el a segítséget, hanem ő segített, ahol tudott. Gazdagságát nem csupán önmagára fordította, hanem felebarátjai javára. Milyen az életem? Én is szolgálok? Én is észreveszem a másikat, a bajban lévőt, és igyekszem segíteni?

Kicsit az is benne van, Jób fájlalja, hogy vele nem törődnek.  Az jön le mindebből, Jób úgy éli meg napjait, hogy hiányolja, azt az együttérzést, odafigyelést, segítséget, amit ő adott meg, azoknak, akik bajban voltak.  Ha arra figyelünk, mit kapunk vissza másoktól, megkeseredünk. Urunk arra hívta fel övéi figyelmét, hogy tegyenek jót, semmit sem várva érte. Ne várjunk hálát, ne mondjuk, bezzeg én, hanem ha elhagynak is éljük meg az evangélium üzenetét. Pál soha nem arra figyelt, vajon meglátogatják-e? Eszébe jut-e valakinek, hanem ahol volt, ott igyekezett bizonyságot tenni Krisztusról.

Igénk azt is elmondja mi is szolgálhatunk úgy, ahogyan Jób tette. Ha megtapasztalom az Úr kegyelmét az életemben, én is lehetek a vak szeme, a sánta lába. A tanítvány ha lábbá, kézzé szemmé lesz mások számára, akkor tulajdonképpen, Krisztus eszközévé válik. Krisztus segítő kezei lehetünk. Mert Ő a tanítványok által érkezik meg az emberek életébe.  Mi vihetjük Krisztus kegyelmét, gyógyító erejét, szeretetét az emberek közé. Az Úr Jézus ma az övéi, az egyház által munkálkodik a világban.

A szentíró tovább hangsúlyozza az Úr Jézus főpapi tisztét (Zsid 7,1-10). Rámutat, Ő mindenkinél hatalmasabb. Megtapasztalták, hogy él. A szentíró maga is megbizonyosodott arról, hogy Jézus feltámadt és él. Nekünk élő Urunk van.  Meghalt ugyan a kereszten, de Isten kihozta Őt a halálból.  Ma is meg lehet, sőt meg is kell erről bizonyosodni. Mert Jézus csak akkor reménység az ember számára, ha él. Halottak, a múlt szereplői nem segítenek rajtunk. Nem régi izgalmas és szép történetekre van szükségünk. Nem meghatódni akarunk, hanem, szabadulni a bűn hatalmából, szenvedélyek megkötöző erejéből. Gyógyulni szeretnénk betegségeinkből, és át akarjuk élni, Isten bocsánatát. Mindezekhez élő Megváltóra van szükség.  És ez a Megváltó, a názáreti Jézus.

Mivel él, kiálthatunk Hozzá, és kiáltsunk is. Így tapasztalhatjuk meg, hogy valóban Ő az, Akit Isten küldött. És ha az igében egyre jobban elmélyülünk egyértelmű lesz, hogy Őbenne Isten lépett be a világunkba. Nincs ő messze egyikünktől sem. Melkisédek rendje szerint való örök főpap Ő. Azt jelenit, hogy Ő képviseli Isten igazságát, eleget tesz neki. Hogyan? Önmagát adja áldozatul a bűnért. Így megnyitja az ember előtt az utat a szentek szentjébe, Isten jelenlétébe.  Nélküle nem juthatunk Isten elé. Bűneink, elbukott állapotunk elválaszt Tőle. De a Jézusban való hit által közel kerülhetünk Hozzá.

Melkisédek áldotta meg Ábrahámot, mert ő a nagyobb. Így az Úr Jézus, nagyobb, minden emberi papságnál. Ő az egyedüli főpap. Áldozata tökéletes. Önmagát adta, és így élete által nyerhetünk életet. A Fiú értünk adta magát, nincs más megoldás ma sem. Aki hisz a Fiúban örök élete van. De nem elég csak elhinni, hanem mindez azt jelenti, Övé az életem. Most már, Úr Ő éltem felett.

 

 

Rád tekint már hitem, Megváltóm, Istenem

 

1. Rád tekint már hitem, Megváltóm, Istenem, A Golgotán: Halld könyörgésemet, És

vedd el vétkemet; Mostantól hadd legyek Tied csupán.

2. Szívemet töltse be Kegyelmed ereje Buzgósággal! Meghaltál érettem; Add: szívem s

életem Teérted éghessen Forró lánggal!

3. Ha elfog utamon Félelem s fájdalom: Fogd kezemet! Derítsd fel éjemet, Szárítsd fel

könnyemet: Tévelygésben ne hagyd Én lelkemet!

4. Éltem ha fogyva fogy, És a halál ahogy Jön már felém: Megváltóm, ments te meg

Kétségtől engemet, Nálad hogy üdvömet Meglássam én.

 

 

Isten áldásával.