A kereszt felé

H

alleluja! Felszállt a felhő, elindul a nép (4Móz 10,11-36). Mert csodálatos volt ez a több mint egy esztendő, sok mindent kijelentett az Úr. Nagyszerű események mentek végbe, felragyogott hatalma, és megtudták nincs Hozzá fogható. Azonban nem a Sinai-hegy a végcél, hanem Kánaán földje. Bármilyen jó is volt ott, és már meg is szokták, nem itt a helyük. A felhő fölszáll és elindul. Egyszer elindul a felhő, és itt hagyjuk ezt a világot bármilyen jó dolgunk is volt benne. Föl vagyunk-e rá készülve vagy váratlanul ér? Másrészt az egész életünk vándorlás, amelyben Isten a vezető. Ahogy Izráel népe figyelt a felhőre úgy figyelünk mi az Úr Jézusra. Nem felhő megy előttünk, hanem Ő maga, mint jó pásztor, és igéje által vezet.

Az elindulás és vonulás rendje is bizonyságtétel. Nem összevissza, hanem meghatározott rend szerint mennek. Ez is jelzi, hogy ez nem egy kóbor csoport, hanem Isten népe. Az életünk is bizonyságétel, hadd lássa mindenki, Isten gyermekei vándorolnak itt. Miről látják? A rendről, nincs kapkodás, verseny, nem akarja senki a másikat megelőzni. Itt a felhőoszlop, így maga Isten megy elül. Ha a Pásztort követjük, eltűnik a kapkodás, és meglátszódik, hogy van vezetőnk. Ő az élet útján vezet.

Érdekes párbeszédet látunk Mózes és a sógora között.  Mózes felajánlja Hóbábnak, hogy menjen velük, mert az Úr jót ígért nekik. És ebből a jóból őt is részesítik majd. Nagyszerű lehetőség ez, Isten népéhez tartozhat. Mert az Úrhoz, az Ő népéhez tartozni kegyelem. Mózes Isten ígéretét tartja szem előtt, tudja, hogy jót ígért, és ezt Ő meg is fogja adni. A pusztában sem veszíti szem elől az ígéretet. Mi is mindig Isten ígéretére nézzünk, abból merítsünk erőt, amikor a puszta nem akar véget érni. Ez a férfi azonban nem akar élni ezzel a lehetőséggel. Nem akar Isten népéhez tartozni. Elutasítja a hívást. Isten gyakran egyszerűen hív, és az emberek elutasítják. A múltjukhoz ragaszkodnak, ahhoz, amiben eddig éltek és nem merik vállalni a kalandot Isten népével, az Ő országáért. A múlt meglévő dolgai biztosabbnak tűnnek sokak előtt, mint az ígéretek. Pedig, amit az Úr ígér, azt meg is cselekszi.

Mózes nagyon ragaszkodna Hóbáb jelenlétéhez, mert ő ismeri a terepet. Mintha egy kicsit elbizonytalanodna. Mert lehet Hóbáb jó vezető, de Isten még jobb. Neki a legjobb a terepismerete is.  Nem kell félni, nincs szükség emberi támaszra, hiszen a felhő megy előttük. És mégis, mi is hányszor elbizonytalanodunk, nem elég az Úr szava, és jelenléte. Biztosra akarunk menni, vagy másképp, látni akarunk. Csak a látás ad biztonságot. Urunk azonban azt mondta, boldogok, akik nem látnak és hisznek. Akik Rá merik hitben bízni magukat az Úr vezetésére. Ezt követően Mózes is megtapasztalta, az Úr az Ő szemük, és Ő a legjobb vezető. Adja az Úr, hogy mi is tapasztaljuk ezt napról, napra, és bízzuk Rá magunkat.

Befejeződött a tanítás, és a közbenjáró ima, Jézus elindult a kereszt felé (Jn 18,1-11). Megláthatjuk az igéből, mennyire tudatosan megy az Úr a keresztre. Valóban ezért a pillanatért jött. Valóban értem és érted jött. Azért, hogy megmentsen. Világosan látja nincs más lehetőség és megoldás. Eleget kell tenni az Atyának, és nincs senki, aki képes lenne ezt megtenni. Az a helyzet állt ellő, amit majd később Patmosz szigetén a mennybe tekintve lát János. Senki nem képes felnyitni a könyvtekercset, még átvenni sem Istentől, és János sírt, mert azt gondolta zárva marad a könyv, nem valósul meg Isten akarata. És akkor előlépett a Bárány, a Júda oroszlánja, és átvette a könyvet (Jel 5,1-10). Dicsőség az Úrnak! Most is ezt látjuk, előlép a nagyszájú de tehetetlen ember tömegből az Úr és azt mondja, vállalom. Hála neked Urunk, hogy vállaltad.

A tudatosság abból látszik, hogy a Júdás által is jól ismert helyre megy. Mehetett volna máshová is, és akkor Júdás nem talál Rá. De Ő idement, mert nem kerüli el a keresztet, a szenvedést. Az élet útja mindig a kereszt útja. Előbb meghalás és aztán élet.

Nagyon megdöbbentő, és mély hálára indító, Jézus nem meghátrál, hanem elébe megy az elfogónak. Az Úr Jézus bátran elébe megy a keresztnek. Védekezhetne, segítséget kérhetne, de nem teszi. Nem magát, hanem övéit védi. Ez Jézus alázata, nem védekezik, hanem felkínálja életét, egyben Júdásnak és a katonáknak is a döntés, a változtatás lehetőségét. Még ők is dönthetnek úgy, hogy megvallják, Jézus a Krisztus. A kereszt felé vezető út a lehetőségek sorozata. Sokan megkapják az életük megváltozásának, átalakulásának a lehetőségét. Azonban már nem ismerik ezt fel, nem élnek a lehetőséggel. Csak két ember lesz, akik előtt felragyog a kegyelem, az egyik egy kivégzett bűnöző, a másik pedig a kivégzést végrehajtó százados. Urunk adja, hogy meglássuk a felkínált lehetőségeket, és ne menjünk el mellettük.

Az Úr nyíltan megvallja, hogy Ő az, akit keresnek: „Én vagyok”, és ebben olyan dünamisz van, hogy térdre esnek a katonák. Megrendülnek, mert ez a kifejezés Isten jelentét teszi valóságossá. Isten előtt állnak, bár tudatosan leborulnának, bár rádöbbennének, hogy így kell maradni, térden. Mi maradunk-e térden, és meghódolunk-e az Úr előtt? Rádöbbentünk-e már, hogy Jézusban az élő Istennel, mennyei Atyánkkal találkozunk?

Az Úr most is tanítja övéit. Bemutatja, Isten gyermeke nem magát védi. Valóban odafordítja másik arcának másik oldalát is. Isten országát nem lehet fegyverrel védeni, vagy terjeszteni. Erre Istennek nincs szüksége. Az odacsapás, seb okozás nem megoldás. Jézus nem adja, hanem kapja a sebeket. Bár megértenénk, és megtanulnánk, Isten népe nem sebeket oszt, hanem sebeket kap.

 

 

Már keresztem vállra vettem

 

1. Már keresztem vállra vettem S érted mindent elhagyok.:/: Mindenem vagy, árva let-

tem, Honjavesztett szív vagyok. Vágyat, célt a múltnak adtam, Nincs már bennem vak

remény, Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém.

2. Ember bánthat és zavarhat: Szíved áldott menedék; :/: Sorsom próbál és sanyargat:

Édes csenddel vár az ég. Nincsen búm, mely könnyet adjon, Míg szerelmed van velem,

Nincs öröm, mely elragadjon, Hogyha nem benned lelem.

3. Lelkem, teljes üdv a részed, Hagyd a bút s a gondot el; :/: Légy vidám, ha meg-meg-

érzed: Tenni kell még s tűrni kell. Gondold el: ki Lelke éltet, Milyen Atya mosolya; Meg-

váltód meghalt teérted: Mit bánkódnál, menny-fia?

4. Kegyelemből dicsőségbe Szállj, hited majd szárnyat ad, :/: S az örök menny fénykö -

rébe Bévezet majd szent Urad. Véget ér itt küldetésed, Elszáll vándoréleted, Üdvösség -

gé lesz reményed, Égi látássá hited.

 

 

Isten áldásával.