A Jel

J

ákób hazaérkezett, az Úr hazavezette az ígéret földjére (1Móz 36,1-43). Neki ott kell élnie, mert ott fog áldássá lenni. Ehhez azonban beavatkozásra volt szükség. És Isten megtette ezt, legyőzte Jákób régi természetét, és így Izráellé lett. Teljesen új emberré lett Jákób, ez azt jelentette, hogy most már másképpen is élt. Másképp közelítette meg a problémákat. Már nem menekült, hanem bátran Ézsaú elé állt, bűnbánattal. Izsák is meghalt, betelve az élettel. Megtapasztalta Isten áldását élete során. Betelt az élettel, talán nem csupán anyagiakat jelent ez, hanem azt, hogy élő kapcsolata volt az Úrral. Az Úr Jézus arról tesz bizonyságot, hogy Ő az élet. Élettel telve lenni annyit tesz, mint, hogy tele van a szívem Vele. Kapcsolatban vagyok az Úrral, Ő tölti be szívemet. Izsák is az Úrral volt betelve, ezért tudta jól megélni a nehéz időszakokat is. Mert az Ő életében is voltak nem könnyű pillanatok. Ezeket imádságos szívvel élte meg. Az Úrtól várt megoldást, és az Úrra bízta a dolgokat.

Izsák másik fia Ézsaú volt, sok probléma forrásává vált. Tulajdonképpen ezek onnan indultak, hogy ő nem volt beteljesedve az Élettel. Ő az életnek csak a szemmel látható területére koncentrált, de az Élet Fejedelme, maga a nagybetűs Élet nem kellett neki. Ezért engedte át Jákóbnak az elsőszülöttségi jogot. Ézsaú nem akart Istenre figyelni, nem akart áldáshordozó lenni. Miért? Mert ez nemcsak annyit jelent, hogy Isten megáldja az életemet minden földi jóval, eligazgatja lábam előtt az utat. Ennél többről van szó. Azt jelenti, hogy Isten akarata szerint élek. Én vagyok az Ő lámpása a sötét világban. Ebből következik, hogy eltér az életem a környezetétől, és én gyakorlok hatást rájuk, és nem ők énreám. Az Úr követének, tanítványnak lenni azzal jár, hogy nem én igazodom a világ életformájához, hanem azért munkálkodom, hogy a világ igazodjon Isten akaratához. Úgy élek, hogy felismerjék, így a jó, és ez vonzzon másokat Istenhez.

Ézsaú a kánaániakhoz igazodott, és közülük vett feleséget. Nem Isten akaratát kereste, hanem a szeme vezérelte. Lóthoz hasonlóan ő is a jó legelő alapján döntött. Amikor úgy látta, nem elég tágas a hely két nyáj számára, elhagyta az ígéret földjét. Mint mindig, a megélhetésért való küzdelem gyakran elvonja a figyelmet Istenről. Úgy gondoljuk, ezt magunk is meg tudjuk oldani. Nem szükséges Őt segítségül hívni. Pedig Urunk arról beszél, hogy ezt a kérdést is bízzuk Rá mennyei Atyánkra. Aki megismerte Őt, az tudja, hogy Isten gondoskodik. Az is világossá válik, hogy a legfontosabb feladatunk Isten országának építése. Ha ezt megtesszük, akkor Ő a többit magára vállalja. Aki megismerte az Úr Jézust, az nem fél, az tudja, hogy jó kezekben van az élete. A tanítványok is aggódtak egy esetben, amikor elfelejtettek magukkal kenyeret vinni, és az Úr rámutatott az azt megelőző csodára, a négyezer ember megvendégelésére. Mindig bízhatunk Benne, ha nem így teszünk, megbonyolítjuk az életet.

Az Úr éli Isten országának erejét (Mt 12,38-50). Rendkívüli, soha nem látott dolgok történnek Általa. Közvetlenül a mostani jelkérés előtt meggyógyult a sorvadt kezű és a vak és néma megszállott. Jézus szavára a gonosz elhagyta áldozatait, és ők felszabadulva új életet kezdhettek. Mindez jelzés, Isten meglátogatta népét, eljött közéjük. Vajon mi észrevesszük-e, hogy valóban itt van Isten köztünk? Karácsonykor látványosan valljuk, eljött az Úr, Megszületett a Megváltó. De karácsonytól karácsonyig az életünk ennek a bizonyosságában telik? Látható, hogy Isten itt van? Pedig pünkösd után még teljesebben kell ezt tapasztalni. A Szentlélek már az övéiben van, templommá formál, és nagy dolgokat cselekszik.

Az írástudók és farizeusok jelt kívánnak, nem elég az, amit látnak, pedig ezek is olyan tettek, amire ők nem képesek. El kellene gondolkodni, mi ez, ha nem jel. Hiába voltak ők tudós teológusok, a betegek maradtak betegek. Képtelenek voltak arra, hogy emberek életét kisegítsék a nyomorúságból, és felszabadítsák őket a megszállottság alól. Jézus azonban ezt tette. Ők azonban mást akarnak. Nekik ez nem jel. Vizsgáljuk meg a szívünket, elég-e nekünk az, amit az igében látunk, amit elvégez az Úr bennünk? Vagy mi is mindig mást akarunk? Azonban az Úr már Jánosnak is azt üzente, hogy a jel az, amit látnak. A betegek gyógyulása, a halottak feltámadása, az evangélium hirdetése. Ők azonban politikai, katonai tettekre vártak. Az Úr Jézus azonban nem ezekkel a módszerekkel építi Isten országát. Nem alkalmaz erőszakot, hanem hirdeti az igét, és aki ezt hallja, majd dönt. Minket is hívogat, nem erőlteti ránk magát, de úgy munkálkodik, hogy meglássuk, valóban Ő az élő Isten. A Szentlélek győz meg bűneinkről, és mutatja meg a megoldást a kereszten. Aki ezt meglátja, az bűnbocsánatot és új életet nyer. A legnagyobb jel pedig az Úr Jézus feltámadása. Három nap a sírban, majd feltámad és él. Ezzel üzen: Isten legyőzte Általa a halált. Az Úr hatalmasabb ennél az ellenségnél is. És ez olyan jel, ami előtt meg kell hajolnunk, hiszen a mai napig legyőzhetetlen az ember számára a halál. Sem megakadályozni nem tudjuk, hogy meghaljunk, sem a halálból nem hozhatjuk vissza azt, aki meghalt. Erre egyedül az Úr Jézus képes. Mindez meghódolásra késztet, arra, hogy boruljunk le Előtte, és bízzuk Rá az életünket.

Az Úr rámutat, hogy a pogányok Jónás és Salamon bizonyságtételére elindultak Isten felé. Sába királynőnek a Salamonról hallottak után látnia kellett Izráel királyát. Ellenállhatatlan vágy vitte, mert meg kellett ismernie azt, akiről azokat a dolgokat hallotta. Nagyobb van itt Salamonnál. Aki ezt látja, abban is ott lesz az ellenállhatatlan vágy, hogy megismerje Jézust. Addig keres és kutat, amíg Rá nem talál. Ott van ez a vágy bennünk? Így keresem Őt mindennap, és kutatok az igében, mert meg akarom Őt mindennél jobban ismerni? Ott van bennem, ha eljött a földre a világ Királya, akkor én Őt akarom szolgálni? Mindent megteszek, hogy Rátaláljak, és átadom Neki az életem? Úgy keresem Őt, mint a keleti bölcsek?

Nagyon lényeges, hogy Őt akarjam, ne csupán egy kis rendezkedést, külső változást. Miért? Mert a szívünk nem üres, azt jelenti ez, hogy nem vagyunk függetlenek, bármennyire azt gondoljuk is. Amikor az ember Isten nélkül jár, a gonosz hatalma alatt él. Sátán irányít, de az Úr Jézus megszabadít ebből a függőségből. Aki kiált Hozzá, azt az Úr megszabadítja. De nem elég a szabadulás. Nem elég, ha egy-egy szenvedély kikerül az életünkből, hanem a helyét be kell tölteni. Ha nem akarom Jézust Uramnak, elég csak a függőségből való szabadulás, akkor jön a visszaesés. A gonosz visszatér. Ráadásul nem egyedül, hanem hét társával. Arra utal ez, hogy rosszabb lesz a helyzet, mélyebbre jutunk, mint ahol voltunk. Ezt azonban meg lehet előzni, ha az Úr Jézust hívom be az életembe, és növekszem a hitben. A hitünket ápolni kell. Hogyan? Igeolvasás, -hallgatás és gyülekezetbe járás által. Az igében való elmélyedés által növekszem a hitben és válok egyre erősebbé, ellenállóbbá. Aki jól ismeri az Urat, aki megmarad a nyomában, azt nem tudja a gonosz visszarántani. A kapcsolatot azonban nekem kell ápolnom.

 

 

Ó, Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz

 

1. Ó, Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz, Bejönnél már, de némán kulcsfordulás-

ra vársz. Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név, a jel: Ó, szégyen, hogy te légy

az, akinek várni kell.

 

2. Ó, Jézus, most kopogtatsz, sebhelyes még a kéz; Könnymarta kedves arcod oly bú-

san intve néz. Ó, áldott, drága jóság, mely ennyit tűrve vár! Ó, bűnök szörnyű bűne,

mely téged így kizár!

 

3. Ó, Jézus, szólsz, s a szívhez a szó szelíden ér: „Így bánsz velem? - teérted hullt tes-

temből a vér!” Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már. Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj

el, a szívünk várva vár.

 

 

Isten áldásával.