Ott

A

 szolgaságban élő nép rádöbbent arra, hogy ez így nem jó, eszébe jutott, hogy van Istene, és kiáltott Hozzá (2Móz 3,1-4,17). Így kezdődik a szabadítás, meglátom, hogy amiben vagyok, az nem jó, és az Úrhoz kiáltok. Isten pedig meghallja az ilyen kiáltást. Aki szorult helyzetében kiált, annak készíti a szabadulás útját. Úgy cselekszik, hogy mindenki lássa meg Őt! Még véletlenül se gondolják azt, hogy itt emberek cselekedtek, legyen világos, hogy az Úr vitte végbe a szabadítást. Isten eszközt használ hozzá, akit most hív el és készít fel. Mózes a kiválasztott eszköz, de amíg Isten nem hívja el, saját próbálkozása nem jár eredménnyel.

Isten elébemegy Mózesnek, és egy csipkebokor lángjában jelenik meg. Így jön elénk is, talán már nem is gondolunk Rá, nincs már semmi célunk. Jól elvagyunk magunknak, és akkor Ő elindul felénk, néha olyan megszokott dolgokon keresztül ragad meg, amikről nem is gondolnánk. Mózes sem először látott égő bokrot, de most először látta, hogy a bokor nem hamvadt el. Csak ég és ég hosszú perceken keresztül. És ez kimozdítja magába süppedtségéből. Mózes megmozdul, elindul, mert oda kell menni, mert csak ott éli át az Istennel való találkozást. Az ott fontos, nem máshol, hanem ott, az igében, az istentiszteleten élhetjük át a nagy találkozást. Ha nem megyünk oda, ha nem nézzük meg, lemaradunk.

Mózes negyven évig volt Jetrónál, és őrizte a juhokat, ez volt a felkészítés időszaka. Isten megtisztította az emberi megoldásoktól, attól, hogy ő maga akarjon segíteni népén. Most vált alkalmassá, amikor alkalmatlannak tartja magát.

Én veled leszek, szól az ígéret, és ennél több nem kell. Csak így érdemes menni, Vele. Minden dolgunkba csak Vele menni. Mert ha Ő nincs velünk, akkor maradunk mi egyedül. És az édeskevés. Ma gyakran az a gond, hogy elhisszük, hogy magunkban is elegek vagyunk az élethez. Azonban szükségünk van az Úr jelenlétére. Nála nélkül semmit sem cselekedhetünk. Ő a Vagyok, ami azt üzeni, hogy Ő jelen van, ezért számíthatunk Rá. Ő itt van, és megtapasztalhatjuk erejét, kegyelmét és szeretetét.

Isten elmondja, mi a feladat, de Mózes már nagyon nem akar menni. Most már az foglalkoztatja, mi lesz, ha nem hisznek neki. Azonban nekünk nem az a dolgunk, hogy taglaljuk, hisznek vagy nem. Pál sem foglalkozott azzal, mi lesz, ha elmegy missziói útra, és nem hisznek neki. Te csak menj, oda, ahová az Úr küld, és ha bírod az ígéretet, én veled leszek, akkor a többi az Ő dolga. Sok esetben visszahúz és eredménytelenné tesz az az elgondolás, mi lesz, ha nem hisznek nekem? Az a feladatunk, hogy hintsük a magot, az Úr pedig gondoskodik majd róla.

Tulajdonképpen mindaz, amit Mózes mond, kifogáskeresés, ne kelljen menni. Öreg vagyok már, lejárt az én időm, menjenek a fiatalok, semmi kedvem, költözködni, másokkal bajlódni, értetlenkedni. Az Úr felkészíti Mózest, képes lesz jeleket tenni, azonban ez talán a hitetlenségnek és a nem akarásnak köszönhető. Nem akar menni. Nem varázslónak küldi az Úr, hanem engedelmes szolgakánt. Jel és csoda történik majd menet közben, ezekre nincs szükség. Vagyis, van, de Mózesnek van rá szüksége. Isten kegyelmes, megadja neki a bizonyosságot adó jeleket.

Újabb kifogás, és ez már minket is érint, nem tudok beszélni. Ezért kerüljük a bizonyságtételt. Abba kapaszkodunk, hogy mi nem tudunk beszélni, nem vagyunk igehirdetők. Nem kell magunkat a hivatalos igehirdetőkhöz, a képzett szónokokhoz hasonlítani, hanem csak bízzuk magunkat az Úrra. Nem is szónokolni kell, csak bizonyságot tenni az élő Istenről és az Ő hatalmáról. El kell mondanunk, hogy élő Istenünk van, Aki ma is nagy dolgokat képes megcselekedni. Mindezt akkor éljük át, ha hittel engedelmeskedünk. Ha nem tesszük, amit mond, nem segít a retorika sem. Isten kegyelmes, és ismét ígéretet ad: majd én leszek a Te száddal. Nagyon jó ez az ígéret, fogadjuk ezt el hittel. Most már ne tiltakozzunk, menjünk, Ő a számmal lesz, megadja amit mondanom kell, és képessé tesz arra, hogy át is tudjam adni az üzenetet. A lényeg csak annyi, hogy menjek és mondjam ott, ahol az Úr ezzel megbíz. Mózes megkapja a botot és Áront, így gondoskodik róla az Úr, és készíti fel a nagy szolgálatra. A lényeg tulajdonképpen ez, végül Mózes kimondja, rendben, itt vagyok, menjünk együtt. Ezt kell tennünk mindennap, itt vagyok, Uram, ma is Veled akarok menni, oda, ahová mész. Tölts be jelenléteddel, Szentlelkeddel, erőddel. 

Péter nagy bizonyságtétele után az Úr rámutatott arra, hogy a Krisztus útja a szenvedés, a kereszt (Mt 16,24-17,13). És ez nemcsak az Ő útja, hanem mindenkié, aki tanítvány akar lenni. Ha valaki úgy dönt, hogy követni akar, annak vannak feltételei. Ezeket maga az Úr szabja meg. Nem úgy követem, nem úgy élem meg a tanítványságot, ahogy én akarom, hanem ahogyan Ő mondja és mutatja. Mert Ő jár előttünk. Ő pedig keresztet visz, és aki Őt követi, annak is fel kell vennie a keresztjét. A kereszt kivégzőeszköz, és a halál kapcsolódik hozzá. A kereszt elsősorban, eredeti jelentése szerint nem dísz, nem egy láncon függő ékszer. Nem, hanem egy olyan eszköz, amin meghaltak az emberek. Az Úr is azért vette fel, mert meghalt rajta miattam, helyettem és érettem. Aki felveszi és hordozza, meghal, mégpedig a maga számára. Aki Jézust követi, az már nem magának él, nem magát akarja megvalósítani, hanem Isten akaratát, ehhez pedig a magam számára meg kell halnom. Ahogy Pál apostol is megvallotta, élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Ha Ő él bennem, akkor a kereszt nem a magunk siratásának eszköze. Nem azért van, hogy mások megsajnáljanak, hanem azért, hogy most már ne magamnak, hanem az értem meghalt Úrnak éljek.

A továbbiak is a kereszt lényegére, eredeti jelentésére mutatnak rá. Aki meg akarja tartani az életét. Én ragaszkodom az életemhez eredetileg, én tervezem azt meg, és igyekszem úgy alakítani, hogy a lehető legjobb legyen nekem. Jézus rámutat: aki így gondolkodik, elveszíti az életét. Mert én nem tudom megtartani. Én nem tudom magam megmenteni, csak egyedül az Úr. Aki ezt felismeri, az felveszi a keresztet, vagyis már nem akarja magát megmenteni, már nem a saját tervét igyekszik megvalósítani, hanem Rábízom magam az Úrra. A kereszt felvétele azt jelenti, hogy elveszítem Érte az életem. Meghalok magam, a terveim számára, és Őt választom, engedem, hogy alakítsa az életem. Már nem akarom a világot megnyerni, hanem azt elengedve megragadom hit által Isten országát.

Ebben az országban pedig már nem én, nem is a hagyományok, szokások vannak a középpontban, hanem Jézus. A hegyen a három tanítványt erre tanítja meg Isten. Ők Mózessel és Illéssel akarnak együtt táborozni, a mennyei szózat azonban helyreigazít, és Jézusra mutatva így szól: Ez az én szeretett Fiam, Őt hallgassátok. Csak Jézust hallgassátok, ne nézzetek vissza, csak előre Őreá. Mózes és Illés Ószövetség, Jézus pedig az Új. Ne figyeljünk semmilyen hangra, csak egyedül Jézusra. Ma is sokféle hang szól, de Jézus szava a mérvadó. Bármilyen tanácsot kapjunk, mindig vessük össze Jézussal. Ezt mondja-e Ő is? Mert csak az áll meg, amit Ő mond. Hiába hallunk jónak tűnő dolgokat népszerű emberektől, vezetőktől, de ezt mondja-e az ige? Mindig azt válasszuk, amit Isten mond, függetlenül a divatoktól.

 

Ó, Ábrahám Ura

 

1. Ó, Ábrahám Ura, Hadd áldjuk szent neved, Mert mindenható vagy és örök szeretet.

Nagy Isten a neved, Ezt vallja föld és ég, Csak téged illet tisztelet és dicsőség.

 

2. Ó, Ábrahám Ura, Ím, hallom szent szavad; Csak azt az üdvöt keresem, mit kezed ad.

A múló földi jót És vágyát elhagyom, S őt választom, ki őrizőm és pásztorom.

 

3. Ó, Ábrahám Ura, Szent kegyelmed nekem Az én örömöm, utamon ez vezessen. Te

barátod lettem, Én Istenem te vagy: Tarts meg a Jézus véréért és üdvöt adj!

 

4. Megesküvél, Uram, És igédben bízom, Hogy égbe viszed gyermeked sasszárnyakon.

Meglátom Jézusom És áldom hatalmát, Szent kegyelmének éneklek halleluját.

 

 

Isten áldásával.