Hirdesd az Igét!

S

zomorú, hogy vannak, akik nem akarnak tanulni a leckéből és nem térnek meg, és veszik komolyan Isten akaratát (2Kir 6,24-33). Így volt Arám királya is, pedig megtapasztalta Isten kegyelmét, hiszen emberei kiszolgáltatottan álltak Izráel királya előtt, és csak Elizeus hívő életén, illetve könyörületén múlt, hogy nem végezték ki őket. Így épségben térhettek haza és elmondhatták mindenkinek, hogy Isten embere által olyan élményben volt részük, mint addig még soha. Hiszen eddig olyat nem tapasztaltak, hogy az elfogott ellenség életét megkíméljék, majd megvendégeljék és hazaküldjék őket. Arám királyát ez nem hatotta meg. Kemény maradt a szíve és úgy gondolta, hogy kisebb csapatok helyett összevont hadsereget küld Izráelbe. Még mindig nem tudta, hogy Úr oltalmazza népét, és ha Isten nem engedi meg neki, nincs esélye a győzelemre.

Nagy erőkkel vonult Arám királya Samária falai alá, bekerítette, és hosszú ideig ostromzár alatt tartotta a városban élőket. Ennek hatására nagy éhínség lett, óriási szegénységbe, és nagy mélységbe jutottak az emberek. A király szemléje során szembesül népe nyomorúságával, odáig jutottak, hogy egymás gyermekét eszik meg. Ez már olyan nagy mélység, amit nehéz túlszárnyalni. A király megdöbben, és tehetetlen düh járja át. Úgy gondolja Isten és a prófétája Elizeus az oka ennek a helyzetnek. Valószínűleg a próféta kitartást kért és azt jövendölte, hogy maradjanak a városban, mert Isten meg fogja szabadítani őket. A király úgy látja, a szabadítás késik, vagy nem lehet Istenre számítani. Itt megállhatunk egy pillanatra, hiszen mi is hányszor Istent tesszük felelőssé életünk nehéz pillanataiért. Bizony nem jut eszébe a királynak az önvizsgálat és a bűnbánat. Nem teszi fel a kérdést senki, mit üzen ezzel Isten? Mit kér tőlünk? Nem kérdezik meg, hogy mit kell változtatni a szabadulás érdekében? Itt is visszatér az örökzöld sláger, könnyebb a prófétát megölni, mint önmagam, az óemberem halálba adni. Azonban nincs addig igazi változás, amíg én meg nem változom.

A király elküldi embereit a halálos paranccsal, fejét kell venni a prófétának. De mi változik meg Elizeus halálával? Semmi. Ez nem megoldás, hanem Isten törvénye ellen való újabb vétek. Valószínűleg nem félelemből záratja be az ajtót Elizeus, hanem a király védelmében. Nem akarja, hogy hirtelen felindulásában gyilkoljon. A próféta még ellensége életét is védelmezi.

Amikor a követ megérkezik, elmondja az ajtó előtt a király üzenetét. „Látod, ilyen baj származott az ÚRtól! Miért várjak még tovább az ÚRra” (33)?! Izráel királya úgy látja nincs értelme tovább várni az Úrra, csalódott Benne. Isten késett, saját kezébe kell vennie népe sorsát. Bizony velünk is megtörténik ez, keserűen mondjuk, késett az Úr, minek várjak tovább Rá, inkább magam oldom meg a dolgokat. Ahogyan a királynak, úgy nekünk sem jut eszünkbe, hogy talán Isten az, aki hiába várt. Milyen régóta várja már, hogy őszinte bűnbánattal elé boruljunk, hogy Rábízzuk az életünket. Hányszor kért már tőlünk valamit, és mi nem tettük meg, mégis Őt okoljuk, ahelyett, hogy meglátnánk saját felelősségünket. Akinek a szíve őszintén az Úré, az soha nem vár Rá hiába. Isten segítsége mindig időben érkezik, akkor is ha mi talán úgy látjuk, hogy késik. Márta és Mária is úgy gondolta Jézus elkésett, hiszen már negyedik napja a sírban volt testvérük Lázár. Ám hamarosan megtapasztalták, Jézus soha nem késik, időben ért oda, mert így felragyoghatott előttük a halál fölötti hatalma. Ezáltal kiteljesedett hitük, és kiszélesedett a reménységük (Jn 11,1-44).

Az újszövetségben felbukkan előttünk egy Saul nevezetű fiatalember, aki már feltűnt István kivégzésekor is, amivel teljes mértékben egyetértett (ApCsel 8,1-3). Saul fellépésével hatalmas, fekete viharfellegek gyülekeztek a fiatal egyház egén. Saul elkezdte pusztítani Isten népét, tele van a szíve gyűlölettel, senkire és semmire nincs tekintettel. Nem tudja, hogy szíve már meg van sebezve, Isten szeretetétől, kegyelmétől. Mint egy sebzett vadkan indul utolsó támadásra, nem is sejtve, hogy nem emberek, hanem Isten ellen harcol. Így azután ebben a harcban csakis vesztes lehet. Hányszor gondoljuk mi is azt, hogy csak néhány kibírhatatlan személlyel van dolgunk és nem is sejtjük, hogy Istennel harcolunk. Mert amikor az Ő gyermekeit támadja valaki, akkor mindig az Úrral találja magát szembe. Az akkori üldözöttek még nem tudták, hogy ellenségük nemsokára harcostársuk lesz. Még nem jutott el a szívükig, hogy Isten népét nem lehet megsemmisíteni. Ez nem sikerült soha senkinek, az elmúlt két évezred során, és nem fog ezután sem.

Saul sem gondolta, hogy az üldözésből Isten jót fog kihozni. Nem tudták, hogy az üldözés hatására, nem megszűnik Krisztus népe, hanem éppenséggel kimozdul a bezárkózottságból, és szerteszét menekül, de viszi szívében magával az isteni vetőmagot. Ahol elhintik, mindenütt új életek születnek, új közösségek alakultak.  Tehát az üldözés, a nyomorúság jót tett Isten egyházának. Mi se keseredjünk el, ha bántás, vagy megkülönböztetés ér Jézusért minket, hanem hintsük bátran a vetőmagot. Mert egy szem apró búza életet közvetít, és megrepeszti az ellenség ellenállását, a kemény talajt termővé változtatja. Csakis Isten Igéje képes megváltoztatni az ember szívét. Ezért hintsük két kézzel Isten Igéjét a világba.

Úr lesz a Jézus mindenütt

1. Úr lesz a Jézus mindenütt, Hol csak a napnak fénye süt, Úr lesz a meszsze tengerig, Hol a hold nem fogy s nem telik.

2. Őneki mondjunk hő imát, Díszítsük azzal homlokát, Jó illat légyen szent neve, Minden napon dicsérete.

3. Országok, népek és nyelvek, Ő dicsőségét zengjétek, Gyermekek hangja hirdesse: Áldott a Jézus szent neve!

4. Ő királysága bő áldás, Ott van a felszabadulás, Fáradtak ott megnyugszanak, Ínségesek megáldatnak.

5.      Minden teremtés dicsérje, A Király Krisztust tisztelje; Angyali ének zengjen fenn, S mind e föld mondja rá: Ámen.

Isten áldásával.