Vér által megmentve

A

 mostani történetből megláthatjuk, milyen sokat is jelenthet egy hívő ember (2Kir 3,21-27). Jórám, Izráel királya aranyborjút imád, nem tért vissza az Úrhoz, nincs vele kapcsolata. Isten azonban a nehéz helyzetben Jósáfátért könyörül népén.  Jósáfát jelenléte életben maradást jelentett az izráeli katonák számára. Ha Júda királya nem tudja, hogy ebben a helyzetben nincs még minden veszve, mert van élő Isten, akihez oda lehet fordulni, akkor mindnyájan elvesznek. Ám Jósafát Isten tanácsát tudakolta, az Úr pedig Elizeuson keresztül válaszolt nekik. Mindent egybevetve, az Úr Jósáfátért könyörült meg jórámon és népén. Mi pedig már tudjuk, hogy rajtunk Jézus Krisztusért, az Ő Fiáért könyörül. Neki köszönhetjük, hogy van kegyelem, hogy újrakezdhetjük Vele az életünket.

A moábiták teljes mozgósítást hajtanak végre, úgy gondolják Izráellel van dolguk, nem számolnak Elizeus Istenével. Isten népének, amennyiben hitben járja útját, mindig ez az előnye. Ellenfelei nem számolnak Istennel, az Ő erejével és hatalmával. Jézus tanítványai úgy vannak ebben a világban, mint Dávid volt Góliáttal szemben. A filiszteus harcos csak egy fiatal gyereket lát maga előtt, akivel könnyűszerrel elbánhat, ám Dávid nem maga, hanem az Úr nevében ment, így Góliát már az Úrral találta magát szemben, és már nem volt esélye. Ha az Úrral járjuk az élet útját, bármilyen fenyegetettség is vegyen körül, az ellenségnek nincs esélye, mert Istennel szemben senki és semmi nem állhat meg.

A Moáb sereg úgy véli, amikor meglátja a vérként vöröslő vizet, hogy felbomlott a három király szövetsége, egymásra támadtak. Ez a gondolat elbizakodottakká tette őket, úgy vélték nyert ügyük van, felbomlott a harci rend, oda lett a fegyelem, és ez által kiszolgáltatottakká váltak. Izráel pedig könnyű győzelmet aratott. Isten a vérnek látszó víz által ajándékozott számukra győzelmet, és mentette meg népét az ellenségtől. Ez a jelenet rámutat arra, hogy Isten vér által ment meg. Egyiptomban egy báránynak a vérét kellet ontani, az életben maradás, és a szabadulás érdekében. A bűn és az elrontott élet rabságából való szabaduláshoz is vérre volt szükség. De itt már nem történik imitáció, és nem is egy állat áldoztatik meg, hanem Isten Fia, az emberré lett Jézus adja a vérét oda a kereszten. „Nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén” (1Pét 1,18-19).

Izráel, az északi királyság, nagyon mélyre süllyedt amióta elszakadt Júdától. Sok az Úr szemében utálatos dolgot cselekedtek, de amikor a Moáb király megáldozza elsőszülött fiát, az nekik is sok. Ezt már nem tudják elviselni és elvonultak, ki-ki a maga hazájába. Sok mindent megszoktak már, de idáig nem süllyedtek, ez nem volt elfogadható a számukra. A ma embere úgy néz ki, már sehol nem tud megállni, hanem egyre mélyebbre zuhan. Ma már egyre kevesebben háborodnak fel amikor emberek feláldozzák megfogant gyermekeiket, a siker, a gazdagság, az érvényesülés, a megélhetés oltárán. Bárcsak mi a mai generációkat is megrázná, ez a mélység és bűnbánatra jutva, védenék az életet, ami Isten ajándéka.

Jó látni, hogy Lukács nem hallgatja el az első gyülekezetben felmerült problémát sem (ApCsel 6,1-7). Minden csodálatos tettük és a Lélek hatalmas áradása ellenére, ők is hozzánk hasonló emberek. A probléma abból adódott, hogy nemcsak helyi zsidók éltek a gyülekezetben, hanem a szétszórtságból hazatért zsidók is. Ők úgy érezték, hogy megkülönböztetés történik és nem kapnak megfelelő szerepet a közülük  levő özvegyasszonyok a szolgálatban. Mellőzve érezték magukat, másképp mondva feleslegesnek gondolták magukat, pedig ők is szolgálni akartak. Ez a mellőzöttség zúgolódáshoz vezetett. Pedig megtanulhatták volna, hogy a tanítványi körben szabad és lehet őszintén beszélni a problémákról. Nem a duzzogás a zúgolódás a megoldás.

Mivel Isten Lelke jelen van, és ezt már Anániás és Szafira példáján is látniuk kellett, nem Péter vagy más apostolok, hanem maga az Úr foglalkozik ügyükkel. Azonban őszintén fel kell tárni minden kérdést és problémát az Úr előtt. Ha nem tesszük, akkor ki fog robbanni. Bizony nekünk is meg kell tanulnunk őszintén beszélni sérelmeinkről, mellőzöttségünkről, mert ha beszélünk róla, van esély, hogy az Úr meg mutatja a megoldást. Ha nem beszélünk, akkor, keserűség és harag fogja mételyezni kapcsolatunkat.

A gonosz terve nem sikerült, nem tudta megosztani, szembefordítani egymással a gyülekezet tagjait. Az apostolok a Lélek vezetése által megtalálták a probléma megoldását. De nem úgy oldották meg, ahogy mi gondolnánk. Nem vették kezükbe az asztalkörüli szolgálat végzését. Nem mondták, majd mi megcsináljuk és akkor nem lesz panasza senkinek, hanem határozottan látták ez nem az ő feladatuk. Mert bár fontos a békesség és a diakónia is, de az igehirdetés mindennél fontosabb. Az igehirdetés szolgálatát az egyházban semmi nem előzheti meg, mert Isten az Ige hirdetése által végzi munkáját, általa szaporítja üdvözülőkkel a gyülekezetet. Fontos szerepe van a szociális munkának, de az evangélium hirdetését nem szoríthatja háttérbe, mert ez nem lélekmentő szolgálat. A lélekmentés az Isten Igéjének hirdetésén keresztül történik ma is. Nagy kísértés, hogy az igehirdetésnél látványosabb akciókra helyezzük a hangsúlyt, de a mai tanítványoknak is látni kell mi a feladatuk. Az Ige hirdetését nem szabad elhanyagolni, és aki arra kapott elhívást, az azt végezze, aki pedig a diakóniára tegye azt. Mindenki a maga helyén lehet csak áldássá.

Érdemes itt is megfigyelni, hogy kiket választottak erre a szolgálatra. „Akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel” (3). Érdemes lenne ezt a mércét nekünk is alkalmazni, amikor különféle szolgálattevőket kell választanunk. Mert úgy látom, hogy mi gyakran túl alacsonyra tesszük a lécet.

Amikor mindenki a helyére kerül, az Ige terjed és növekszik a gyülekezet. Urunk adja, hogy mi is helyünkre kerüljünk, és terjedjen általunk is az evangélium.

Nem értem én

Nem értem én, hogy mért szeretsz Te engem,

Nem értem én, hisz méltatlan vagyok.

Bűn, gyengeség betölti minden órám,

Ezért nem értem, hogy miért szeretsz.

Nem űzöl el, ha látod gyengeségemet,

Türelmesen csak egyre vársz,

És újra megbocsájtsz.

Csodálkozom, hisz önmagam sem értem,

Hogy élhetek ily háládatlanul.

Fizetve így, sok jóságod feledve,

Viszontszeretni képtelen vagyok.

Pedig tudom, nagy ára volt, hogy élhetek;

Magadra vetted bűnömet,

Hogy így Tiéd legyek.

Igen, Tiéd, Tiéd kívánok lenni.

Test-börtönöm szűk és szoros nagyon.

Sötét verem bilincse szertehulljon,

Világosság derüljön útamon!

Szeretni mást, szeretni Téged végtelen -

Rád bízom sorsom, életem,

Dícsérjen szüntelen!

Isten áldásával.