A megújulás útja

T

egnapi igénkben láttuk, hogy az arám hadseregparancsnok a Jordánba való hétszeri megmerülés után meggyógyult betegségéből. A gyógyulást követően felismerte, hogy nem a Jordán vize, hanem Izráel élő Istene által tisztult meg. Ezt a felismerését meg is vallotta a próféta előtt, aki békességgel küldte vissza hazájába. Naamán úgy is ment, békességet kapott Istentől, olyan békességet, amit eddig nem ismert. Szíve tele volt örömmel és hálával.

Gyógyulását szerette volna megfizetni Elizeusnak, de ő nem fogadott el semmit, mert tudta, nem ő gyógyította meg Naamánt. Ő csak megmutatta ennek az embernek a gyógyuláshoz vezető utat. Ez az út pedig nem volt más, mint engedelmesség Isten Elizeus által elhangzó szavának.

Ma sincs más út a gyógyuláshoz, megújuláshoz, szabaduláshoz, mint az Isten szavának való engedelmesség. Vegyük komolyan az Úr Igéjét, azt, amit személyesen nekünk mond. Mindig legyen a szemünk előtt az, amit Mária mondott Kánában a szolgáknak. „Bármit mond nektek, tegyétek meg” (Jn 2,5).

Nem mindenki gondolkodott úgy, mint Elizeus (2Kir 5, 20-27). Géházi másképp látta a dolgokat és bolondságnak tartotta ilyen lehetőséget kihagyni. Utánament Naamánnak és becsapta őt. Géházi szívében nem Isten volt az Úr, ő nem látta, hogy nem ők gyógyítottak, hanem az Úr. Ő nem volt azon a magasságon, amin Elizeus, aki szinte újszövetségi módon ismerte, a tanítványok helyzetét: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok” (Mt 10,8). Bármit teszünk is hozzá az emberi életek megváltozásához, az nem tőlünk van. Magunktól mi semmi jót nem tudunk adni, mindent kaptuk, mégpedig ingyen. Isten Jézus Krisztusban hatalmas kincseket bízott ránk, mindezt ingyen, kegyelemből. Akkor mi miért akarunk mindenből pénzt látni?

Géházi is pénzt, bevételt szeretett volna. Úgy gondolta eljött az idő az életkörülményeiken való változtatásra. Korábban láttuk, hogy milyen nehéz körülmények közt életek a prófétatanítványok. Azonban Isten embereinek mindig az Úr biztosítja a megélhetést. Nem maguknak kell változtatni a körülményeken, hanem rábízhatják magukat az Úr gondoskodására.

Még azt emelném ki, hogy Naamán szíve és élete valóban újjá lett. Nincs benne semmi gyanakvás, nem kér Géházitól biztosítékot, hogy tényleg a próféta küldte-e utána. Bőkezűen ad, mert szíve tele van hálával. Egy tálentum, az több mint 43 kilónak felelt meg. Naamán ezt megduplázta. Tudunk-e az Úrnak ilyen bőkezűen adni? Duplán adni, többet, mint amit elvárnak, mert tudjuk, hogy Ő a legtöbbet, egyszülött Fiát, és Benne mindent, önmagát adta nekünk.

Géházi szívét rabul ejtette az anyagi haszon, becsapta a hadseregparancsnokot és be akarta csapni Elizeust is. Ám Istent nem lehet becsapni, és Ő kijelentette Géházi tettét a próféta számára. „Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna” (Mk 4,22). Történetünk végén vigyük el magunkkal csendességünkbe Elizeus szavait. Nem mondok hozzá semmit, csak engedjük, hogy átjárja szívünket, és halljuk úgy, hogy tőlünk most az Úr Jézus kérdezi. „Hát annak az ideje van most, hogy ezüstöt szerezz, és ruhákat, olajfákat és szőlőket, juhokat és marhákat, szolgákat és szolgálókat végy?”

Halad tovább István bizonyságtétele, amelyben rámutat Izráel népének mindenkori problémájára, az engedetlenségre (ApCsel 7,39-45).  Ehhez hozzájárult még a múlt hamis értekei után való vágyakozás. Egyiptomban a szabadításra vártak, amikor eljött nem örvendeztek neki, hanem visszavágytak a rabságba, mert megszépült a múlt. Ez ma is veszély, megszépül a múlt bűnös életvitele, és ami bűn volt, amitől szenvedtünk egy idő után erénnyé, értékké válik. Csak az Úr Jézus szabadítása ad teljes szabadulást, mert az igazi szabadítás a szívben megy végbe. Amikor a lényünk kötődése is megszakad, amikor belülről is szabadokká válunk attól, ami eddig gúzsba kötött.

István világosan látja, hogy a bálványokhoz, hamis istenekhez való visszatérés megbontja az élő Istennel való kapcsolatot. Isten elfordult tőlük, de nem hagyta őket magukra. Engedte, hogy a maguk útját járják, és várta, amikor a bálványokból kiábrándulva ismét Hozzá fordulnak. Mert Isten hosszútűrő, de türelmével visszaélni nem ajánlatos, hanem inkább éljünk most kegyelmével.

Egy kis bepillantást nyerünk a bálványimádás működésébe, amikor a szentíró leírja, hogy a zsidók, amikor elkészítették az aranyborjú szobrot, gyönyörködtek kezük munkájában. Már nem Istenben gyönyörködtek, nem az Ő munkáit látták, hanem saját munkájuktól ragadtattak el. Amikor a magunk alkotásait nem az Úr ajándékának látjuk, és nem hála tör fel érte a szívünkben, elveszünk Isten dicsőségéből.

Mindezek ellenére a bizonyság sátra ott volt a pusztában, ami rámutatott arra, hogy Isten nem hagyta el őket, velük van és megközelíthető. Mi már tudjuk, hogy Jézus Krisztusban egészen megközelíthető lett, hiszen emberként lépett földünkre. Forduljunk Hozzá örömmel és bizalommal ma is.

Az Úr énnékem őriző pásztorom

1. Az Úr énnékem őriző pásztorom, Azért semmiben meg nem fogyatkozom. Gyönyörű szép mezőn engemet éltet, És szép kies folyóvízre legeltet; Lelkemet megnyugtatja szent nevében, És vezérl engem igaz ösvényében.
2. Ha a halál árnyékában járnék is, De nem félnék még ő sötét völgyén is, Mert mindenütt te jelen vagy énvelem, Vessződ és botod megvigasztal engem, És nekem az én ellenségim ellen Asztalt készítesz, eledelt adsz bőven.
3. Az én fejemet megkened olajjal, És engemet itatsz teljes pohárral; Jóvoltod, kegyességed körülvészen És követ engem egész életemben. Az Úr énnékem megengedi nyilván, Hogy mind éltiglen lakjam ő házában. 

Isten áldásával.