Ráadás

E

lizeus rendszeresen látogatja a prófétatanítványokat, így jut el Súnémba is (2Kir 4,8-17). Itt él egy jómódú házaspár, akik gyakran befogadják a prófétát. A feleség felismeri Elizeusban Isten emberét, megtapasztalja a rajta keresztül áramló áldást és úgy határoz, az Úr szolgája jobb szállást érdemel a lapos tetőn levő sátornál. Terve szerint egy kényelmes szobát szeretne készíttetni számára. Az elképzelést megbeszéli a férjével, ebből láthatjuk, hogy ez a házaspár összhangban van egymással. A feleség nem indul el megvalósítani elképzelését, hanem ismerteti terveit férjével és együtt valósítják meg. Nem versenyeznek egymással, hanem együtt szolgálnak az Úrnak.

Nem panaszkodnak Isten emberének a maguk bajáról, mert lám a jómód ellenére, sem voltak teljesen boldogok. A gyermekáldás hiányzott. Ők azonban nem a hiányukra néznek, hanem arra, amijük van, és azzal szolgálnak az Úrnak. Tudják, a jólétet azért kapták, hogy szolgáljanak vele, és általa Istent dicsőítsék. Így tekintünk-e javainkra? Az anyagi előmenetelemet is Isten ajándékozta nekem, mégpedig azért, hogy általa szolgáljak, segítsem az evangélium terjedését, Isten országa munkáját.

Nem elhanyagolható dolog ez, hogy Súnémban befogadták Elizeust és a szolgáját, hiszen Izráelben kevés helyen fogadták szívesen Isten emberét. Az Úr azonban elvégezte, hogy meg nyíljon a súnémi asszony házának ajtaja a próféta előtt. Hogyan történhetett ez meg? Úgy, hogy előtte már szívének ajtaját nyitotta meg Isten előtt.

Amikor Isten elküldte Fiát a világba nem volt számára hely az emberek közt. Nem volt egy olyan hely, ahol méltóképpen, és megfelelő körülmények közt születhetett volna meg. Van-e hely, állandó szállás, a szívedben Jézus számára? Átengedted-e már Neki lényedet? Mert Ő most is szertejár, meg áll az ajtónk előtt és zörget. Várja, hogy meghalljuk a kopogást és kinyissuk előtte az ajtót.

Elizeus a vendégszeretetet nem tartja természetesnek, értékeli, amit ez a házaspár értük tesz. Asszony elmondja, hogy nem tart igényt a próféta közbenjárására, mert az élete, családja rendezett. Ekkor Géházi meglátja, a jólét mögött a hiányt, azt, amit a pénz, a siker sem tud pótolni. Látja a gyermektelenséget, ami egy zsidó asszony számára nagyon fájdalmas. Erre Elizeus kijelenti, hogy az asszony egy év múlva fiút fog ölelni. Az asszonyt meglepetésként éri, amit hall, hiszen ő nem vitte a próféta elé szívfájdalmát, ő nem kért gyermekáldást. Elizeus azonban nem csupán együtt érző vigasztalásból mondta szavait, hanem Isten akarata húzódott meg mögöttük, így azután megvalósult ez a prófécia is.

Jó meglátni, hogy Isten országnak törvényszerűségei az egész szentíráson végig vonulnak. Ez az asszony nem tett semmit azért, hogy Isten gyermeket ajándékozzon neki, csak végezte azt a szolgálatot, amit rábízott az Úr. Meglátta azt, amit ő tehet Isten népéért, az Úr ügyéért és azt megtette. Ennek megfelelően megtapasztalta, hogy Isten gondoskodik róla. Első helyre tette az Úr ügyét, a többit pedig rábízta Istenre. Nem maga próbálta megoldani a gyermekáldás kérdését, nem ebben az ügybe fordította erejét és anyagi lehetőségeit, hanem először Isten országát és igazságát kereste. Amíg erre koncentrált, amíg a prófétáról gondoskodott, az Úrtól ráadásként fiút kapott. Milyen jó lenne, ha mi is így oldanánk meg problémáinkat, hogy első helyre tesszük az Isten országának való szolgálatot, hogy minden erőnket az Ő ügyének szenteljük, saját dolgainkat, szívünk vágyait pedig Őreá bízzuk. Kevesebb feszültségben élnénk, épülne és szépülne körülöttünk a világ, mert áradna az életet átformáló Ige.

Istvánt látjuk továbbra is újszövetségi olvasmányunkban (ApCsel 7,1-10). Meglepődünk, amikor olvassuk, hogy mennyire támadják, és mindent megtesznek, hogy megszabaduljanak tőle. István ott áll köztük, és nem tesz semmit a maga érdekében. Pedig korábban olvastuk, hogy kegyelemmel és erővel teljes volt, és ő ezt az erőt nem használja saját élete megmentésére, ellenségei megbüntetésére. Jó látni, hogy Isten Szentlelke mindig gyógyításra, helyreállításra és építésre adja az erőt tanítványainak. Isten nem rombolni, bosszút állni, hanem megbocsátani, sugározni küldi övéit, még a rosszindulat közé is.

István tudja nem róla, hanem az Úr Jézusról szól a történet. Nem ő a lényeges, hanem az a fontos, hogy megismerjék Isten kegyelmét, szerelmes szívét, amelyet Jézusban küldött el számukra. Jézus korai tanítványai nem magukat óvták, másként álltak a dolgokhoz, mint mi. Ismerték az Urat, tudták, hogy Ő odaadta értük az életét, ezért ők is készek voltak szenvedni és meghalni, Gazdájukért. Istvánnál pedig világossá lesz az is, hogy tisztában voltak azzal, hogy a halál nem elválasztja őket, hanem az Úrhoz viszi közel.

István a rágalmazásra, a hamis tanúbizonyságra bizonyságtétellel válaszol. Üdvtörténeti távlatba állítja koruk eseményeit, és rámutat az az ószövetséggel való összefüggésekre.

Isten a dicsőség Istene, mondja István, és ez nem teológiai fogás a szájából, hanem áldott vallomás, hiszen átragyog lényén, meglátszik orcáján az Isten dicsősége. István élete Isten dicsőségét tükrözi vissza. Aki beletekint, az Jézus Krisztus lényét látja benne. Áldja meg az Úr életünket, hogy mi így tükrözzük egész valónkkal Jézus jelenlétét. Mindazok, akik minket hallgatnak, velünk beszélgetnek, közelünkbe kerülnek, tapasztalják meg, hogy bennünk jelen van az Úr.

A MENNYBEN OTTHONOM

A menyben otthonom, hol nincsen szenvedés,

Hol gond és fájdalom, s halál nem ismerős.

Hol béke vár reám, s vihar nem ostromol,

Ahol szegény szívem megnyugodhatol.

Ó szép hazám, dicső hazám,

Hol öröklét derül reám!

Ahol nem lesz sírás,

Elválás, búcsúzás,

Csak fény, s megújulás,

Ó szép hazám.

Ott túl idők ködén, dicsőség fényiben,

Révpartod int felém, és látja már hitem.

Mit véred ád nekem, mit életfád terem,

Ott csendbe, boldogan élvezhetem.

Ó szép hazám…

Gondolt az Úr velem, hajlékot alkotott,

Szent vérén énnekem örök üdvöt adott.

Ott túl a fényben én szent arcát nézhetem,

S az üdvösség enyém lesz teljesen.

Ó szép hazám…

Isten áldásával.