Megnyugvás

A

 tegnapi igerészről (2Kir 14,1-14) beszéljünk előbb, néhány gondolat erejéig. Amacjá uralkodásáról olvasunk, aki Jeruzsálemben ült trónon. Az ő élete pozitív értékelést kap. Mitől a pozitívum? Mert azt tette, amit helyesnek lát az Úr. Isten gyermeke azért van ebben a világban, hogy mennyei Atyja akaratát, az Ő törvényeit képviselje.  Amacjá minden döntés előtt azt kereste, hogy amit tenni készül azt helyesnek látja-e az Úr. Sok esetben ott tévedünk, hogy korunk mércéjéhez állítjuk életünket, amit a társadalmunk jónak és helyesnek mond, azt mi is annak tartjuk. Azonban meg kell látni, hogy a társadalom és Isten mércéje nem egyezik. Ezért mindig az Úr elé kell állni, keresni mi az ami az Ő szemében is kedves, helyes. Pál így ír erről: „Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben” (Ef 5,10-11).

A másik gondolat  Jóáház király Amacjához küldött üzenete alapján fogant meg bennem. Izráel királya ezt válaszolta Amacjának: „Mivel te megverted Edómot, felfuvalkodtál. Érd be ezzel a dicső-séggel, és maradj otthon! Miért rohannál vesztedbe? Hiszen elesel Júdával együtt” (10)! Ez a vers, mintha korunk kórképét is tartalmazná. Úgy látom ma pont ez a bajunk. Nyugtalanok vagyunk. Nem tudunk megelégedni, azzal, amit kaptunk az Úrtól, hanem mindig, minden területen többre, másra vágyunk. Gyakran ez a többre vágyás megalapozatlan, nincs meg hozzá sem az anyagi, szellemi, sem az erkölcsi tőke, így erőnk felőli vállalkozásba kezdünk, aminek a vége test, lelki, anyagi összeomlás. Amacjá sem elégedett meg, a júdai királysággal, hanem egy Edóm fölötti győzelem után, hamis remények képződtek előtte. Úgy gondolta legyőzheti a nagyobb Izráeli királyságot és egyesíti a kettészakadt országot.  Azonban ez nem sikerült, nyugtalansága, elégedetlensége következtében azt is elveszítette, amije volt.  Ilyen nyugtalan ma korunk embere is. Nem tud megmaradni a maga helyén, hanem állandóan vándorol, mert vagy többet akar, vagy úgy gondolja másshol, más értékek és keretek közt boldog lesz. Azonban a szív nyugtalan, és csak Istenben talál békességet, megnyugvást. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28).

A mai szakaszból (2Kir 15-29) II. Jeroboám Izráel királyának uralkodásából emelnék ki egy részletet. Az ő megítélése is negatív, mert folytatta első Jeroboámnak a vétkeit, azaz bálványozását, vallási irányvonalát. Azonban ennek ellenére az Úr felhasználta szabadító eszközeként népe érdeké-ben. Nem a mi érdemeink, életünk minősége, hanem kegyelme szerint bánik velünk az Úr.

Szinte bepillantást nyerünk Isten szívébe. Mennyire különbözik Ő az általunk megfestett képtől. Tele van népe iránti szeretettel és irgalommal. Izráel a végét járja, állapítja meg az Úr. Tehát figye-lemmel követi életüket, pontosan ismeri lelki és fizikai erejük határait. Talán jobban ismer bennünket, mint ahogy mi saját magunkat. Hiszen mi gyakran túlhajtjuk önmagunkat, azonban Isten kö-nyörületesen aláhajol a néphez, és segít rajtuk. Annak ellenére teszi, hogy életük nem változott meg, de még mindig ad lehetőséget arra, hogy eszméljenek.

Csodálatos, hogy nem úgy oldja meg a problémát, hogy eltörli a kezelhetetlen népet, pedig meg-tehetné. Még csodálatosabb, hogy az emberiséget sem törölte el, mind-e mai napig. Sőt azt sem engedte, hogy mi töröljük el a föld színéről magunkat. Csodálatos ez a hosszan tűrő kegyelem. Látta az Úr, hogy nincs segítőnk, hogy tehetetlenek vagyunk magunkban, ezért küldte el Fiát, Jézust, „aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint” (Gal 1,4).

A tegnapi újszövetségi részben (ApCsel 10,44-48) láthattuk, hogy Péter bizonyságtételét köve-tően az igehallgatókra leszállt a Szentlélek. A Szentlélek kitöltetését az Ige hallgatása előzte meg. Nem történt semmi különleges, csak hallgatták az Igét, amely alkalmassá tette szívüket a Szentlélek befogadására. Ma is így történik, az Igét hallgatva az Úr munkálkodni kezd szívünkben, Ő készíti elő lényünket a Szentlélek befogadására. Az Ige mutat rá bűneinkre, és ha azokat komolyan vesszük és őszintén megbánjuk, akkor alkalmassá válunk a Lélek fogadására. Azonban ez nem elméleti szin-ten történik, hanem az Úr mindattól ki akarja tisztítani a lényünket, amit a testi, a természeti embe-rünkhöz tartozik. Tehát a megtérés azt jelenti, hogy mindent leteszek, ami örökletes múltamhoz tartozik. Gyakran esünk abba a csapdába, hogy a látványos bűnöket letesszük és elhagyjuk, de a természetestünkbe ivódott, örökölt szokásainkat nem. Sokszor az új életben is szüleink természete, a családunkban tapasztalt szokások irányítanak bennünket.

Ezek az emberek mindent elhagytak, ami a múlthoz, a római szokásokhoz kötődött, és teljesen újat kezdtek. Ez az új a keresztségben nyert látható formát, és vált hitvallássá. Adja az Úr, hogy ami életünkben is hitvallássá formálódjon az Ige elvégzett munkája.

Ennek az eseménynek híre ment egész Júdeában, az ott levő testvérek Pétert berendelték, hogy magyarázza meg a történteket. Mert amit Péter megértett, azt a többiek még nem értették. Így az-után az apostol újra elmondja az Úr, amit átélt, amit megtapasztalt. Bizonyságot tesz arról, vele ho-gyan értette meg Isten az akaratát, hogyan vezette őt tovább hitében és kapott új, szelesebb látást.

Lássuk meg, hogy ma is gyakran megtörténik, hogy amit mi megértünk az Igéből, az Isten aka-ratából, azt a másik testvér, még nem biztos, hogy érti. Ő még lehet, hogy nem tart ott, ahol mi. Tudjuk mi is olyan türelemmel elmondani látásunkat, mint Péter.

 Csak vezess, Uram, végig

 1. Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem, Míg boldogan a célhoz elérkezem, Mert nélküled az én erőm oly kevés, De hol te jársz előttem, nincs rettegés.

2. Szent irgalmaddal szívemet födjed bé, :/: Tedd örömben és bánatban csöndessé, Hogy hadd pihenjen lábadnál gyermeked, Ki szemlehunyva téged híven követ.

3.   Ha gyarlóságom meg nem is érzené: :/: A vak homályból te mutatsz ég felé; Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem, Míg boldogan a célhoz elérkezem.

Isten áldásával.

 2011. júl. 27.

I

smét elénk kerül Elizeus próféta, az Úr kiváló embere (2Kir 13,14-25). Áldott eszköze volt ő az Úrnak, fáradhatatlanul vitte Isten üzenetét népe számára. Soha nem ijedt meg sem a bűn nyilvánvaló pusztításától, sem emberi hatalmasságoktól. Úgy élt mindenkor, mint aki látja a vele levő többséget. Elizeus soha nem volt magában, mindig az Úr mennyei világa vette körül. Általa Isten országának jó és diadalmas illata terjedt.

Most utolsó napjaiban, betegségtől emésztve látjuk. Lám még Istennek ezt az emberét is meg-támadja a betegség, sőt majd ez a betegség lesz eszköz, amely által átmegy ebből a világból Isten láthatatlan világába. Azonban betegsége alatt is az Úr szolgája maradt. Nem fordult magába, hanem továbbra is megközelíthető maradt. Miért, mert a betegség alatt is, amíg testi ereje egyre fogyott lélekben erősödött. Mi az évek múlásával, a test gyengülésével, a betegségek rombolásával talál-kozva, pánikba esünk. Miért, mert csak a testre koncentrálunk, és nem ismerjük fel, amit Pál is tudott, hogy ez a földi sátorházunk egyszer lebontásra fog kerülni, azonban a belső emberünk lehet egyre erősebb. Nem kötelező a testi erő fogyatkozásával lelkileg is leépülni, hanem az Úrral való naponkénti kapcsolat által egyre erősebbé válhatunk.

Ebben az időszakban az arámok nyomorgatták Izráelt, így annak királya felkeresi, a már mozgá-sában korlátozott prófétát. Talán elmesélték neki azt a korábbi történetet, amikor általa vakságba esett az arám csapat, és így vezette őket Samáriába Elizeus, ahol átélhették Isten csodálatos ke-gyelmét. Bizonyára most valamilyen csodás beavatkozást vár tőle a király. Azonban Isten szabadítá-sának feltétele az őszinte és teljes hit. Az Úr jelenlétébe és hatalmába vetett hit nélkül nem történik szabadulás.

A király sírva borult a prófétára, ezzel fejezi ki, hogy a nép számára veszteség lesz Elizeus halála, mert ő az, akihez a szorongattatás idején segítséget remélve oda lehet fordulni. Azonban azt is látni kell, hogy szavait soha nem vették igazán komolyan, másrészt, ha ő elmegy, az Úr ottmarad népe között. Ezt kellene a királynak is felismernie és ezt kell nekünk is látni. Ne egy-egy személyhez kössük hitünket, ne emberekben reménykedjünk, hanem bízzunk a mindenkor velünk lévő Úrban. Az is fontos üzenet, hogy bár Isten mindig elérhető, azonban kegyelmességéből ismét ad újabb prófétákat, akik emberi szavakba csomagolva hozzák el számunkra az Úr Igéjét.

Itt most jelképes cselekedetre kéri fel Elizeus a királyt. Ezáltal kell kifejezésre juttatnia az Úrban való hitét. Az első lépés még sikerül is, hiszen kilövi a nyílvesszőt. Ezáltal megvallja, hiszi, hogy Isten képes őket megszabadítani. Amikor a földre kell ütnie, csak háromszor teszi ezt meg. Vagyis megelégszik fél sikerrel. Nem óhajtja, vagy nem hiszi a tökéletes győzelem lehetőséget. Pedig Isten azt akarja, hogy ne csak csatát nyerjen, hanem nyerje meg végérvényesen a háborút.

Bizony mi is megelégszünk az önmagunk és a bűn fölötti apró győzelmekkel, ahelyett, hogy véglegesen győznénk az Úr ereje által. Pedig az Úr soha nem végez félmunkát, amit elkezdett ben-nünk, azt be is fogja fejezni. Az Úr Jézus is a kereszten teljes győzelmet aratott a gonosz ellen. Tö-rekedjünk a teljességre a hitben, szolgálatban, az Úr követésében.

Isten a próféta holttestét is felhasználja a halál fölötti hatalma hirdetésére. Azonban lássuk meg, hogy itt nem ereklyeként használják Elizeus sírját, hanem a rablócsapattól való félelmük miatt tették Eliizeus sírjába a holttestet. Nem csodavárás céljából cselekedtek így, azonban az Úr így is jelezte számukra hatalmát. A feltámadott ember bizonyságtétellé vált. Elizeus elment, de maradt utána olyan személy, aki életével hirdette Jahve halál fölötti hatalmát. Hirdesse a bűnből való feltámadásunk Jézus hatalmát, újjá formáló erejét.

Péter bizonyságot tesz házigazdája és vendégei előtt (Apcsel 10,34-43). Először becsületesen el-ismeri, hogy vannak dolgok, amelyeket eddig nem ismert Isten titkaiból, sőt most kezdi csak lassan megismerni. Ez azért fontos, mert mai tanítványait is lépésről-lépésre vezeti az Úr. Megkísérti a fiatal hívőket az a gondolat, hogy megtérésük után ők már mindennel tisztában vannak. Nagyon hamar úgy vélik, ők mindenkit taníthatnak, mindent jól tudnak. Azonban még Péter is csak most kezdi megérteni, hogy az Úr a nem zsidó népek előtt is megnyitotta az életre vezető út ajtaját. Itt lényeges, hogy nem mindenki, tehát nem egy egész nép lesz részese Isten országának, hanem azok, akik hisznek az Úr Jézusban, mint Megváltóban és az ő akaratát cselekszik. Ez a hangsúlyos, cselekedni Isten akaratát.

A bizonyságtétel középpontja Jézus Krisztus, Róla szól Péter, az Ő személyét állítja eléjük. Lé-nyeges, hogy Jézus az, Aki csak jót tett, mert Ő jó. Ezt a jót utasította el az ember, amikor keresztre feszítette Őt. Azonban Isten ennek ellenére nyitva hagyta a hit kapuját. Aki hiszi, hogy ez a megfe-szített, emberektől megvetett Jézus a Szabadító, az kegyelmet és új életet nyer. Csakis általa van bűneinkre bocsánat.

1. Ó, irgalmas Isten, Én könyörgésemben Füledet hozzám hajtsad; Ó, igen jó Isten, Minden szükségemben Áldásod szaporítsad.

2. Ó, hatalmas Isten, Keserűségemben Szívemet vidámítsad; Ó, nagy és szent Isten, Minden fé-lelmemben Elmémet bátorítsad.

3. Ó, örök Úr Isten, A veszedelmekben Segedelmedet nyújtsad; Ó, igaz Úr Isten, Kételkedésem-ben Hitemet gyámolítsad.

4. Ó, áldott Úr Isten: Rossz testiségemben Lelkem hozzád hódítsad; Ó, erős Úr Isten, A világ fé-nyében Szemem világosítsad.

5. Ó, teremtő Isten, A kísértetekben A Sátánt elfordítsad; Ó, megváltó Isten, sok vétkezésimben Irgalmad bizonyítsad.

6.   Ó, szentelő Isten, Erőtlenségimben Kegyelmedet újítsad; Ó, kegyelmes Isten, Éltemnek vé-gében Lelkemet boldogítsad.

Isten áldásával.

2011. júl. 26.

A

 mai részben (2Kir 13,1-13) ismét Izráel életéről tudósít a szentíró. Ahogyan már eddig is láttuk, párhuzamosan halad egymás mellett Júda és Izráel története. Ha visszaemlékezünk, akkor tudjuk, hogy Salamon király halála után kettészakadt az ország. Külön királyság lett Izráelből és Júdából is, önálló fővárosokkal. Mindkét országnak saját vallási központja és kultusza volt. A két ország hite és vallási gyakorlata a látszat ellenére sem volt azonos. Izráel azonban próbálta úgy beállítani, hogy ugyanazt az Isten imádja az aranyborjúk vagy a Baál képében, de Isten ezt a beállítást soha nem fogadta el. Ő nem azonos sem az aranyborjúkkal, sem a Baállal és semmilyen más bálvánnyal. A Biblia Istene nem kiábrázolható. Ő személy, élő valóság, Akit nem lehet belezsugorítani semmilyen emberi alkotásba. Egyszer tette magát láthatóvá: Jézus Krisztusban. Ő Isten lényének igazi kiábrázolója. Aki Őt látja, azaz Atyát látja. „ Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9)

Mindezeket jó szem előtt tartanunk, miközben a királyok könyveit olvassuk, mivel mind a két országban gyakran szerepelnek azonos nevű uralkodók, és ha nem látjuk egymás mellett Isten két részre szakadt népét, akkor nem értjük igazán a napi részeket, Isten üzenetét. Fontos látnunk még azt is, hogy mindezen történelmi előzmények ellenére mindkét országrész az ÚR tulajdona és népe, akikről nem mond le, akiket keres, mert szeret.

Izráelben most Jéhú fia, Ahazjá uralkodik, aki nem azonos a korábban Júdában élt királlyal, akit még Jéhú ölt meg. Jóáház élete is felülnézetből kerül megvizsgálásra, mert a szentíró számára az a fontos, ahogyan az ÚR látja egy király életét. Nem az a hangsúlyos, hogyan vélekednek rólunk a rokonos, ismerősök, barátok, hanem az a lényeg, mi az ÚR véleménye rólunk. Hogyan látja Ő az életünket? Erre a kérdésre akkor kapunk feleletet, ha beletekintünk az Ige tökéletes tükrébe, ha isten szavához mérjük magunkat. Isten úgy látja Jóáházt, hogy nem az Ő akaratát követte, nem Isten szava volt a zsinórmértéke, hanem egy elődje, Jeroboám király élete, hite, gondolkodása. Azonban Jeroboám nem Isten útján járt, s aki őt követte, az mind rossz úton járt. A próféták mindig rámutattak erre, hirdették, hogy a jeroboámi út rossz irány, de vissza lehet róla fordulni. Ez a visszafordulás (megtérés) azonban soha nem következett be őszintén.

Mindezekből le kell vonnunk a következtetést: szép dolog a hagyománytisztelet, de nem minden hagyomány jó, nem minden hagyományt lehet követni a keskeny úton járóknak. Az őseinktől örökölt hagyományokat is az Ige mérlegére kell helyezni, s ami nem áll meg rajta, azt nem szabad továbbvinni. Ha olyan hagyomány útján megyünk tovább, ami ellentétes Isten akaratával, akkor szembe kerülünk Vele. Így történt Izráel életében is. Isten megítéli a mi útjainkat, és ha kell, eszközöket használ fel arra, hogy megállítson a romlásba vezető úton, és visszafordulásra késztessen az életre vezető útra. Így volt eszköz Isten kezében Arám királya, aki elfoglalta Izráelt. A fenyegetettség az ÚR felé fordította a király szívét. Megengesztelte az Urat. Nem tudjuk pontosan, mit is tett Jóáház engesztelésképpen, hogy bűnbánatot tartott, vagy áldozatot mutatott be az Úrnak, de az ÚR meghallgatta őt. Mi is gyakran hasonlóak vagyunk ehhez a királyhoz, akkor keressük igazán az Urat, akkor fordulunk Hozzá, ha valamilyen veszély fenyegeti létünket, ha bajba jutunk. Bizony, gyakran ezeket a kiáltásokat nem kíséri őszinte bűnbánat és megtérés, csak egy gyors lelki segélyszolgálatot igénylünk, vagy tűzoltást, a veszély elhárítását, de nem igazán az Urat magát óhajtjuk. Azt látjuk azonban, hogy Isten mindezek ellenére könyörül népén, ad számukra szabadítót. Mindezt nem úgy teszi, mintha nem látná, mi van a szívünkben, vagy nem tudná, hogy nem vagyunk őszinték, de könyörül, mert látja nyomorúságunkat. Látja, hogy a bálványaink nem képesek segíteni rajtunk, sőt, inkább pusztulásba taszítanak, de Ő nem akarja, hogy elpusztuljunk, hanem hogy éljünk. Ezért küldte el az egyedüli és igaz Szabadítót, Jézust. Bárcsak mi is mindezt világosan felismernénk. Az ÚR szabadítással ajándékozta meg őket, ők pedig hála és életük átadása helyett visszatértek bálványaikhoz, mert az ellenségtől az ÚR megszabadít, a bálványokat azonban nekünk kell kihajigálni. Ezt nem tette meg Izráel népe. Vajon mi megtettük-e?

Jóáházt fia, Jóás követi a trónon. Érdekes látni, hogy most párhuzamosan mind a két országban Jóás nevezetű uralkodó uralkodik. Úgy látjuk az Igéből, hogy az új király trónra lépésével lehetőséget kap Istentől, hogy korrigálja a múlt hibáit, letérjen Jeroboám útjáról, de nem élt a lehetőséggel, hanem folytatta a rossz úton való haladást. Bizony, ez elgondolkodtató, ha úgy tekintünk saját életünkre, generációnkra, hogy Isten lehetőséget adott, hogy amit őseink elrontottak, kijavítsuk, a hitetlenség, a bűn útjáról a hit, az élet útjára térjünk. Azonban sajnálattal kell megállapítani, hogy mi sem tértünk le a régiek rossz útjáról, hanem folytatjuk azt, sőt, még mélyebbre jutottunk. Mindezek ismeretében igazán hálásaknak kell lennünk, hogy Isten türelme, kegyelme még mindig tart. Így hát használjuk fel jól a rendelkezésünkre álló időt, és lépjünk rá a jézusi, a keskeny útra.

Az újszövetségi igeszakaszunkban (ApCsel 10,24-33) Isten csodálatos vezetését és időzítését látjuk. Péter és Kornéliusz eddig nem ismerték egymást, soha nem is találkoztak, mégis a megfelelő időben létrejön a találkozás, mivel mindketten engedték, hogy Isten vezesse őket, az Úrtól meghatározott időben összeér az életük, és ebből nagyszerű dolgok születnek. Számunkra is fontos üzenete van ennek: nyugodtan rábízhatjuk magunkat az ÚR vezetésére, s ha ezt megtesszük, biztosak lehetünk benne, nem maradunk le semmiről, s találkozni fogunk azzal, akivel kell, azzal, akivel az ÚR kapcsolatba akar hozni bennünket. Az ilyen találkozásokból áldások születnek. A százados készül a találkozásra, és nemcsak maga akarja hallani Péter üzenetét, hanem akivel csak lehet, meg kívánja azt osztani. Tudja, hogy az a hír, amit Péter hoz, annyira fontos, hogy azt rokonainak, barátainak, munkatársainak is hallani kell. Mi se felejtsük el, hogy az ÚR üzenetére nem csak nekünk, hanem környezetünknek is szüksége van, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy ők is hallhassák. Lehet, hogy ennek érdekében félre kell tennünk kényelemszeretetünket, el kell viselnünk az emberek másságát, tőlünk eltérő szokásaikat, úgy, mint ennek a századosnak is ezt kellett tennie.

Nagyon figyelemreméltó, hogy az a Péter, akit a mai pápák elődének tartanak, milyen határozottan elutasítja az imádatot, mert minden imádat és dicsőség egyedül az Urat illeti. Jó ezt nekünk is komolyan venni, hiszen gyakran ki akarjuk sajátítani Isten dicsőségét. Péter elismeri, hogy ő is ugyanolyan kegyelemre szoruló bűnös, mint Kornéliusz. A különbség kettőjük között csak annyi, hogy ő már ismeri a kegyelem forrását.

Fontos elem még mindkettőjük történetében az engedelmesség. Mind Péter, mind Kornéliusz azonnal, ellenkezés nélkül tette, amit az ÚR mondott, függetlenül attól, hogy teljesen értették-e abban a pillanatban, hogy mi az ÚR terve. Ilyen engedelmességre van nekünk is szükségünk.

Olyan megragadó, hogy Kornéliusz nem a nagy Pétert akarja hallani, nem az ő sztorijaira kíváncsi, hanem az ÚR általa küldött üzenetére. Ez a mi feladatunk is: nem saját történeteinket, érdekes sztorijainkat, hanem azt kell továbbadnunk, amit ránk bízott, amit a másik számára általunk küld az ÚR.

Ó, Sion, ébredj

1. Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed, Mondd a világnak: hajnalod közel! Mert nem hagy az, ki népeket teremtett, Senkit sem éjben, bűnben veszni el. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

2. Lásd: millióknak lelke megkötözve, Rabláncként hordoz sötét bűnöket; Nincs kitől hallja: Megváltónk keresztje Mily gazdag élet kútja lett neked. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a szabadító elközelgetett!

3. Mondd minden népnek: elveszett juháért Mit tett a Pásztor - csuda szerelem - Földig hajolt a kárhozott világért S meghalt alant, hogy élhess odafenn. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

4. Küldj fiaidból, akik nemhiába Élvezik kincsed: Hirdessék szavad; Öntsd lelked értük győzelmes imába: Mindent, mit adtál, Krisztus visszaad. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

5.                   Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled, Felfedi titkát minden szív előtt. Egy lélekért se érjen vádja téged, Hogy temiattad nem látta meg Őt. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

Isten áldásával.