Hálás szívvel

T

ovább folytatjuk a Zsoltárok könyvének az olvasását, ma két zarándokének kerül sorra, a 121. és a 122. Ezekben kifejezi a szerző azokat a gondolatokat, amelyek az ünnepi istentiszteletre való vándorlás közben fogantak meg benne. Azt is jó tudnunk, hogy a későbbi korok zarándokai ezeket a zsoltárokat énekelték vándorlásuk közben. Jó volt a régiek által megfogalmazottakat énekelni, mert ők is hasonló gondolatokkal foglalkoztak, és az énekek szövegei választ adtak kérdéseikre. Az énekek az Úrral való beszélgetésben is segítették őket, hiszen ezek a mondanivalók már meg voltak fogalmazva, így a megtanultak a saját érzéseiket, és mondanivalójukat is kifejezték. Ezért szeretünk mi is énekelni. Számunkra is sokszor nagy segítség az énekek szövege, mert, amit mi nem tudunk szavakba önteni, azt a dicséretek segítségével mégis meg tudjuk tenni.

A 120. zsoltár azt is elmondja, miért megy a templomba, hogy miért is teszi meg a sok-sok kilométert. A válasz így hangzik: „Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltok, és ő meghallgat engem” (1). Azért, mert az Úr elé akarja tárni életét, minden gondját-baját. Mindezt azzal a bizonyossággal teszi, hogy Isten meghallgatja. Tehát nemcsak arról van szó, hogy megkönnyebbül miután kibeszélte magából a bajokat, hanem tudja, hogy kinek mondta el, és bizonyos a felől, hogy Istene meg is hallgatja. Gondoljuk végig, hogy mi mindig ezzel az elhatározással megyünk-e a gyülekezetbe, és ilyen bizonyosság van-e a szívünkben a meghallgatás felől?

A zsoltáros nehéz környezetben él és jó onnan kiszakadni, imádságos, lelki közegbe kerülni. Nekünk is szükségünk van rá, hogy ne csak üdülni járjunk, hanem keressünk olyan alkalmakat, ahol lelkileg feltöltődhetünk. Egész más lesz kitisztult szívvel, feltöltött lélekkel visszatérni a mindennapokba. Mert nem mindig csak mások az okai a békétlenségnek, hanem gyakran bennünk keresendők az okok. Egy lelki alkalom segít feltárni békétlenségünk okait, majd miután megtisztultunk és békességre jutottunk, áldást jelenthetünk környezetünk számára is.

A 121. zsoltárban arról tesz bizonyságot a szentíró, hogy amikor zarándoklat közben elfárad a Sion hegyén lévő templomra néz, és megtapasztalja, hogy megújul és tovább tud haladni. Hányszor elfáradunk földi zarándoklásunk idején, megtaláljuk-e azt a biztos pontot, amire tekintve megújul az életünk? Ez a biztos pont, az Úr Jézus Krisztus. Mi már Őreá tekinthetünk, belőle árad a Szentlélek által az erő, ami képessé tesz a folytatásra. Mégpedig úgy nézhetünk Jézusra, hogy Tőle biztos jön segítség. Ő sohasem hagyja cserben az övéit.

A zarándok megtapasztalja Isten oltalmát az úton. Csodálatosan írja le, hogy mennyire biztonságban érezheti magát, mert ha ő megpihen és alszik, Isten nem szunnyad, vagyis mindig éberen figyeli gyermeke útját és életét. Ezáltal békessége van az írónak, mert Isten oltalmában tudja életét. Csodálatos ehhez az Úrhoz tartozni és így vándorolni, mert tudom, hogy nem tőlem függ az életem alakulása, hanem Uram akaratától és gondviselésétől. Természetesen ez nem mindenkire, hanem csak az Ő gyermekeire vonatkozik. Azokra, akik ráléptek a keskeny útra, és azon haladnak Isten akaratát cselekedve. Hamis biztonság az, ha valaki úgy gondolja, mivel meg vagyok, keresztelve úgy élhetek, ahogyan akarok, Isten megoltalmaz engem. Sőt van, amikor számon kérjük Tőle, miért nem óvott meg a bajtól, amikor saját útjainkon felelőtlenül jártunk?

Isten gyermeke úgy érti, hogy az Úr megőriz minden bajtól, hogy az Úr Jézus, mint jó Pásztor, célba fog juttatni.  Tehát nem azt jelenti ez, hogy nem lesz szenvedés, gond és baj, vagy nem halok meg, hanem azt, amit Pál így ír: „mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban” (Róm 8,37-39). A tanítvány élete célba tartó élet.

A Zsidó levél mai részében (13,7-17), a vezetőkről való megemlékezésre irányítja a figyelmet a szerző. De, itt elsősorban az akkori gyülekezetek vezetőiről, az apostolokról, és az ő tanítványaikról van szó. Az emlékezés nem bálványozást, személyi kultuszt jelent, hanem inkább erő merítés céljából történik. Ennek a levélnek a címzettjei féltek az üldözésektől, féltették az életüket, ezért a szentíró hangsúlyozza számukra, hogy nézzenek az előttük járókra. Lássák meg, hogy az apostolokat is üldözték, többségük mártíromságot szenvedett, az Úrban való hitéért. Az ő hitükből merítsenek erőt a továbbhaladásra, és hitük vállalására. Ne feledjék, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (8).

Ez számunkra is fontos. Mi nem egy vallás követői vagyunk, hanem annak az élő Úr Jézusnak, aki elhívta a tanítványokat. Ő mai is hatalommal rendelkezik. Ezért meg tud szabadítani bűneinkből, és erőt ad amikor elerőtlenedünk, hogy bátran haladjunk az úton, és legyünk bizonyságtevői.

Hangsúlyozza még az író, hogy vannak minden korban idegen tanítások és ezektől ne hagyják magukat megtéveszteni. Ahhoz, hogy felismerjük a hamis tanítást, jól kell ismernünk az Úr Jézust és az igét. Az ige ismerete nélkül, nem vehetjük észre a téves dolgokat. Ezért kell napról-napra a kegyelemben erősödni. A kegyelem azt jelenti, hogy Isten előtt nekem semmi érdemem nincs, nem rendelkezem jó pontokkal és nem vagyok képes Neki megfelelni, a saját erőmből, képességemből. Ha valamire eljutok a keskeny úton való vándorlásom során, az mind kegyelem, az Ő ajándéka és munkája az életemben.   Tehát a mi utunk: kimenni Hozzá a táboron kívülre, megállni a kereszt alatt. A keresztet nem lehet elkerülni. Azután innen mehetek, Jézus által az Atya színe elé. Hogyan mehetek? Hálás szívvel, dicsőítve Őt a kegyelemért, amelyben engem elveszettet részesített. Az Úr színe elől pedig az emberek közé visz utam, hogy kegyelmes Uramról vallást téve, dicsérjem Őt, kortársaim között. Nem hallgathatom el, hogy ami pozitív változás, és jó irány van az életemben, azt mind Neki köszönhetem. Belőlem semmi jó nem telik, de abból az természetből, amit Tőle kaptam, már sok minden kitelik. Pál így nevezi őket, a Lélek gyümölcsei. Tehát nem az enyéim, hanem az Úréi, áldott legyen érte, Urunk.

HŰ JÉZUSOM KEZÉBE

1. Hű Jézusom kezébe
Teszem le életem.
Ő életem vezére
S hazámba érkezem.
A keskeny úton járok,
Közel van Ő hozzám,
Magasból vet világot
Az Ő keresztje rám.

2. Ha nem tudom előre,
Hogy Jézus mit kíván,
Várok szemébe nézve,
S szívem nyugodt, vidám.
Mily boldog, édes érzet:
Úr Ő éltem fölött.
Szívem nem ismer kényszert,
Önként szolgálom Őt.

3. Ha szenvedés, baj érne,
S az utam is sötét,
Az Úr keresztje, fénye
Annál dicsőbben ég.
S tudom, hogy még dicsőbb fény
Ragyog majd énreám,
Ha majd a mennybe érvén,
Belépek ajtaján.

Isten áldásával.