Kitartó munka

A

 126. zsoltárban visszatekint a szerző életük egy olyan időszakára, amire azt kell mondania, olyan volt, mint az álom. Pedig nem úgy indultak a dolgok, a babiloni fogságból való hazatérés után. Olyan nehezen indult el újra az élet a lepusztult Kánaánban, mint amilyen nehezen indult a mai nap. Egész éjjel hullt a nedves hó, reggel minden havas, indulás letakarítni a járdát, az ágakról a nyakba zuttyan, a hideg, vizes latyak. Nehezen indul, biztos többen átélik egy-egy nap, vagy hét kezdetén, hogy bizony nem úgy tűnik, mint az álom, esetleg, mint egy rossz álom. azonban ez is lehet próba, morózus vagyok, vagy dicsérem az Urat, és énekkel hangolom át magamat, hogy ne latyak zuhanjon a körülöttem lévők nyakába a szívemből, hanem krisztusi öröm, és békesség.

Izráel népe megtapasztalta, amikor a fogság után újrakezdték az életet, hogy verejték, könny, munka nélkül nincs előrehaladás. De a lehetetlen körülményeket is meg tudja Isten áldani, és kész a sírást ujjongássá változtatni. Lám a nehéz körülmény, az elpusztult otthon, az elgyomosodott termőföld is bizonyságtétellé vált. A környező népek felismerték, hogy itt nem csupán az ember szorgalmáról, képességeiről van szó, hanem Isten jelenlétéről. Az Úr áldása volt a szorgalmas, kitartó, verejtékes munkán. A népek kiáltásában: „hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr” (2), benne van az a vallomás is, hogy ők bizony a zsidók helyében nem küszködtek volna, hanem feladták volna az egészet, kerestek volna újabb, könnyebb lehetőséget. Mennyire hiányzik ma ez a kitartás, milyen könnyen feladjuk, és az vezérel, hogy jobbat, könnyebbet keressünk.

A hit útja is hasonló, gyakran kell a magot gyomos, köves talajba vetni. Emberileg értelmetlennek, hiábavalónak tűnik a fáradozás, de a kitartó munkát megáldja az Úr. Nemrégen olvastuk a Zsidókhoz írott levélben, hogy „mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk” (Zsidók 10,39). Pál apostolnak mennyi gyötrelmen kellett keresztül mennie, de kitartóan hirdette, bárhol is volt az evangéliumot.

Igénk reménységgel ruház fel a mai napon is. Amennyiben sírva, indultunk feladatinknak és reménytelennek látszottak dolgaink, vagy akár magunktól volt sírnivaló kedvünk, az Úr ujjongássá tudja formálni ezt a hangulatot,  és eredményessé tenni munkánkat. Mi ennek a titka? A zsoltáros imádkozó szívvel indult a romok felé, az Úrhoz kiáltva szórta vetőmagját a gyomok közé. Ezt mi is megtehetjük. Imádkozni minden helyzetben lehet és szabad, de nekünk kell élni ezzel a lehetőséggel. Amikor gyülekezeteinkre, környezetünkre nézünk, gyakran elcsüggedünk, de ne adjuk fel, hanem hintsük tovább, kitartóan a magot, mert az kiváló. Urunk a legjobb vetőmagot bízta ránk. Tehát a baj, nem a vetőmaggal van. További szolgálatainkat, a következő ígéretben való bizalommal végezhetjük: „ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem” (Ézsaiás 55,11).

A tegnapi (Jakab 1,19) újszövetségi igénkben Jakab rámutatott arra, hogy van még tanulnivalónk. Többek közt a gyors hallóképességet, és a szólásra való lassúságot. Meg kell tanulnunk közbeszólás nélkül meghallgatni a másikat, úgy hallgatni, hogy érzékelje, ő most valóban fontos a számunkra. Ezzel szemben gyakran félbeszakítjuk a beszélőt és ahelyett, hogy gond terhét levennénk a vállairól, még a sajátunkat is a nyakába zúdítjuk. Tehát tanulunk-e? Vagyis elkezdjük-e benne gyakorolni magunkat, mert a tanulás alapja a gyakorlás. Tanuljuk-e a haragtól, az indulatos megnyilvánulásoktól való mentességet, mert ha elkezdjük, az Úr áldást ad próbálkozásainkra. amit nem kezdünk el, azt soha nem fogjuk elsajátítani.

A Jakab 1,22-27 már a mindennapi életünkből ismerős példát hoz elénk. A tükröt mindannyian használjuk, és bizony sokszor nagyon érzékenyen reagálunk arra, amit a külsőnkről mutat. Ha meglátunk valamilyen szennyeződést az arcunkon, vagy rendezetlen a hajunk, szakállunk, akkor eltávolítjuk a szennyeződést, és kijavítjuk a hiányosságokat. Tehát a tükör képét komolyan vesszük. Isten az igét adta tükör gyanánt a számunkra, ha őszintén beletekintünk, lényünk valóságos állapotát láthatjuk meg. Azzal a felvétellel szembesülhetünk, ahogyan Isten lát bennünket. Ezt a képet azért adja Urunk, hogy vegyük komolyan és távolítsuk el a tisztátalanságot, a gonoszság utolsó maradékát is. Tehát a bűn, a gonoszság nem díszítő elem, és nem is tartozéka az életünknek. Mindent, ami a bűnből való el kell távolítani, azért mutatja meg az Úr Jézus igéjében. Ha nem vesszük komolyan becsapjuk magunkat és igeolvasásunk nem használ semmit. Álljunk meg egy pillanatra és próbáljuk felidézni azokat a bűnöket, rossz tulajdonságokat, amiket az Úr megmutatott a számunkra, és nézzük meg, hogy eltávolítottuk-e, vagy kértük-e Urunkat, hogy vegye ki azt a szívünkből? Avagy továbbra is ott tartottuk, sőt dédelgetjük.

De nemcsak a bűnnel kapcsolatban kéri a szentíró az ige megtartását, hanem a cselekvésre ösztönző igékkel kapcsolatban is. Az ige, Isten szava. Ő azért szól, mert elvárja, hogy amit nekünk mond, azt megtegyük. Komolyan vesszük-e Istent azzal, hogy tesszük, amit mond?

Igéje szól, Igéje hív

1.       Igéje szól, Igéje hív. Szívünkben kétséget csöndesít.

Refrén: Kegyelme kész, áldása vár. Tárd ki a szíved ó tárd ki már.

2. Igéje szól, Igéje hív. Urunkat követni megtanít. Refr Kegyelme..

3. Igéje szól, Igéje hív. Nagy és szent munkára lelkesít. Refr: Kegyelme

4. Igéje szól, Igéje hív. Mondjon hát hálát a száj, s a szív. Refrén: Kegyelme kész…

Isten áldásával.