Visszatérés

M

ai hosszabb Zsoltár szakaszunkból (118,1-18), csak néhány gondolatot szeretnék említeni. Az első versekben szembesülhetünk azzal a ténnyel, hogy ennek az embernek az életében valóban Isten van az első helyen. Az Úr jelenti a középpontot, Akire mindig figyel, Akihez igazítja gondolatait, tetteit. Urunk adja, hogy így legyen a mi életünkben is. Hiszen a tanítványság ott kezdődik, amikor Jézus Krisztus átveszi a parancsnokságot életem felett. Amíg ez nem történik meg, nem vagyok tanítvány, addig csak a saját vágyaim, gondolataim alakítják az életemet.

Ezt kell nekünk is tenni, amit az ötödik versben olvasunk: „Nyomorúságomban az URat hívtam segítségül”. Életünk nyomorúságai között, és mindennapi szükségeinkben is segítségül hívhatjuk, számíthatunk Rá. Az igazi élő kapcsolat jellemzője, pontosan az, hogy mindig keresem Őt és elmondok Neki mindent. Segítségül hívom, mert tudom, hogy Ő az élet szakértője, nélküle nem boldogulok semmilyen. Sokszor ott csapjuk be magunkat, hogy azt gondoljuk az élet legtöbb dolgához értünk, és csak a nagyon nehéz, vagy reménytelen esetekben fordulunk, Hozzá. Az élet azonban azt bizonyítja, hogy mi egyáltalán nem értünk hozzá. A legegyszerűbb dolgot is képesek vagyunk túlbonyolítani és elrontani. Azonban, ha felismerjük, hogy mehetünk Hozzá, akkor elkerülhetjük a csapdákat, és győzedelmesen haladhatunk előre.

A zsoltáros bizonyságot tesz, hogy miután segítségül hívta Istent, Ő meghallgatta és tágas térre vitte. A szorongásainkból is Ő tud megszabadítani.

A 6-7 versekben csodálatos vallomást olvasunk arról, hogy vele van az Úr. Ez a vallomás megtapasztalásból fakad. Isten gyermeke át élheti, hogy vele van az Úr. Ennek meg van a következménye. „Nem félek” – mondja, mert velem az Úr. Azt jelenti ez, hogy félne, ha magában lenne, de a félelem tárgya helyett, mennyei Atyjára tekint. Mert a gyermek is fél egyedül a sötétben, de ha vele van az édesapja és fogja, a kezét eltűnik a félelem, mivel mellette biztonságban van. A sötét továbbra is marad, de elmúlik a félelem, mert helyére az Atya lép.

Ezt látjuk az első tanítványoknál is. Nagypéntek és pünkösd között bezárkózva élnek, mert félnek a zsidók indulatától. Pünkösd után bátran előjönnek és bizonyságot tesznek, pedig a zsidók indulata továbbra sem változott, maradt ellenséges. Ellenben ők változtak, mert eljött a Szentlélek és erőt, bátorságot kaptak Általa. amennyiben a mi szívünkbe is beköltözik, a Szentlélek átveszi a félelem helyét, és feltölt erővel, szolgáló élettel.

A hetedik versben megjegyzi a szentíró: „segít nekem”. A Szentlélek a Segítő, aki tovább lendít, amikor elakadunk és megmutatja az utat, amelyen járnunk kell. Ezt a segítséget mindennap megtapasztalja a zsoltáros és nekünk is meg kell tapasztalni. Ma sokan csak emlékeiből élnek. Emlékeznek, hogy régen megsegítette őket Isten, de ma már nem tudnak az Úr munkájáról bizonyságot tenni. Miért? Mert nem hívják segítségül, hanem ők oldják meg, vagy összeköttetéseiket (az előkelő embereket 9), veszik igénybe. A múltból és emlékeiből, nem lehet megélni. Mindennap friss tapasztalatra van szükségünk, Isten hatalmát és munkáját illetően. Ő nem a múlt, hanem a jelen Istene. Mindennap át kell élnem saját kicsiségem, és az Úr nagyságát.

Az újszövetségi igénkben (Zsid 10,32-39) is emlékezésről van szó, mégpedig a szentíró kéri, emlékezzenek az első szeretet tüzére. Nézzék meg, hogy a korábbi időszakban mennyi mindent vállaltak és mennyi mindent tettek az Úrért. Az emlékek fényében kérdezzék meg maguktól, ma miért nem akarnak üldözést szenvedést, kényelmetlenséget vállalni.

Ezekkel a kérdésekkel nekünk is szembe kell néznünk. Mert bizony melyikünk az, aki Krisztusért kész vállalni megszégyenítést, vagyonának az elrablását? Úgy gondolom, nem nagyon van olyan, aki erre a kérdésre őszintén azt mondaná és bármikor vállalom. Miért is? Mert nekünk már valóban van vagyonunk az első keresztyének többségéhez képest. Mennyi, de mennyi mindennel rendelkezünk. Ha új lakásba kéne költöznünk vajon hány teherautóra lenne szükségünk, hogy új helyükre szállítsuk dolgainkat. Talán pont itt keresendő a válasz, a Krisztus iránti szeretetünket felváltotta a vagyon, a jólét iránti szeretet. Hogyan történhetett ez meg? Úgy hogy nem az Úr Jézus Krisztusban látjuk életünk legnagyobb értékét. Azonban vissza lehet térni az első szeretethez. Hogyan? Bűnbánat által. Meg kell vallanunk, hogy a mi életünkben is az ajtó elé került Urunk, mint a laodiceai gyülekezetben. Azonban legyen vigasztalás számunkra, ahogyan a laodiceaiak ajtajától sem távozott el, úgy áll itt most a mi ajtónk előtt is, és zörget. Halljuk meg zörgetését és nyissuk ki az ajtót, hogy újra az őt megillető helyre kerülhessen. Ne halogassuk ajtónk kinyitását Jézus előtt, hanem vegyük komolyan, amit mond: „Mert még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik” (37). A tét nagy, vagy életet nyerünk a hozzánk betérő Jézus által, vagy Nélküle elveszünk.

1. Várj, ember szíve, készen! Mert jő a Hős, az Úr, Ki üdvösséged lészen. Szent győztes harcosúl, Fényt, éltet hozva jő, Megtört az ősi átok: Kit vágyakozva vártok, Betér hozzátok Ő.

2. Jól készítsétek útát! A Vendég már közel! :/: Mi néki gyűlölt, útált, Azt mind vessétek el! A völgyből domb legyen, Hegycsúcs a mélybe szálljon, Hogy útja készen álljon, Ha Krisztus megjelen.

3. Az Úr elé ha tárod A szív alázatát, :/: Őt nemhiába várod: Betér hozzád, megáld. A testi gőg: halál! De bűnödet ha bánod, Szent Lelke bőven árad, S a szív üdvöt talál.

4. Ó, Jézusom, szegényed Kér, vár, epedve hív: :/: Te készítsd el: tenéked Lesz otthonod e szív. Jer hű szívembe hát! Habár szegény e szállás, De mindörökre hálás, Úgy áldja Krisztusát.

Isten áldásával.